antiszemita Achívumok - Hunita %

Antiszemitázás

Admin — Sun, 05 Feb 2017 06:55:06 +0000

Antiszemitázás

Megsért, amikor sommásan leantiszemitáznak minket: Magyarországot, a magyarokat.
Ez a gyűlöletbeszéd alattomos verbális fegyver ellenünk a világ érdekérvényesítési harcában.

„Magyarországon az antiszemitizmus benne van az emberekben” – közli velem lazán egy

zsidó ismerősöm. Lépten-nyomon, a médiában, magánbeszélgetésekben, politikai

fórumokon leantiszemitáznak minket, magyarokat. Márpedig az antiszemitázás

gyűlöletbeszéd, verbális fegyver, és méltánytalanul alkalmazva – orvtámadás! Míg a

holokauszt idején a zsidóság volt a sértett fél, ma mi vagyunk azok. Ezt minden

lehetséges alkalommal hangsúlyosan kimondani nagyon fontos, mert míg a másik oldal

sokszorosan nevén nevezte és nevezi állandóan a maga sérelmeit, a polgári értékrendet

valló, mindenféle szélsőségtől és atrocitástól idegenkedő, nemzeti érzelmű magyarság

sokáig hagyta, hogy elnémítsa a balliberális tematizálás, a „politikailag korrekt” beszéd

elvárása. Elég volt!

A jelen írás gondolatainak sorrendje nem fontossági sorrend. Tárgyi tévedések

előfordulhatnak, és sajnálom ha csakugyan vannak, felülírni kész vagyok. Nincs mögöttük

csúsztatás, ferdítés szándéka – bár biztos lehetnék ebben a másik oldal részéről is!

Botránypont az antiszemitizmus fogalmának meghatározatlansága. Maga a kifejezés, a

szokásos értelemben alkalmazva, színtiszta nonszensz. Szemita-ellenest jelent, egy kalap

alá vonva a zsidókat, és halálos ellenségeiket, a palesztinokat, arabokat. Próbálja csak

meg valaki ezzel a kifejezéssel magyarázni a közel-keleti konfliktust, rögtön rájön a teljes

képtelenségére. Ostobaságnak tűnne az egész, ha nem látszana ki mögüle a sanda

észjárás: „Nem mondjuk meg, ki az antiszemita, de jaj annak, akire rámondjuk!”

Nincs természetesebb, mint a nem-zsidók reagálása a különállását, kiválasztottságát,

felsőbbségességét hangsúlyozó zsidóság erőteljes, kollektív érdekérvényesítésére. Amíg

ez a reakció nem lép túl erkölcsileg vállalhatatlan határt (pogrom, népirtás, erőszak), addig

nemcsak helyénvaló, hanem minden nem-zsidónak egyenesen kötelessége önmagával és

a hazájával szemben. Minden embernek, csoportnak, országnak, nemzetnek vannak

érdekei, amelyeket joga van érvényesíteni a többiekkel szemben, de csak a zsidók

nevesítik antiszemitizmusként, és állítják be gyűlölködésként – ne dőljünk be nekik!

A jelenlegi szóhasználatban az antiszemita nem egyszerűen azok a gyűjtőneve, akik

zsidóellenesek, vagy helytelenítik Izrael állam politikáját, hanem címke, szégyenbélyeg,

amelyet egy önjelölt zsidó zsűri égethet rá a zsidó érdekekkel nem kompatibilis

személyekre, szervezetekre, államokra. Aljasul lemoshatatlan: aki beismeri, az nyilván

antiszemita, de aki tagadja, az szintén, hiszen szembeszáll a mértékadó zsidó kör

véleményével. Embereket kiátkozni, egzisztenciákat tönkretenni, országokat

megszégyeníteni, büntetősarokba ültetni lehet vele, és ezt olyanok tehetik s teszik, akiket

semmiféle demokratikus módon soha senki sem választott meg szószólónak – maga a

zsidóság sem. Igaz, tudtommal ellene se emelte fel a szavát. Így lehet valakiből a

sommásan leantiszemitázottak felgyülemlő dühének, utálkozásának kárvallottja – vagy azt

ügyesen kihasználó haszonélvezője.

És, mivel az antiszemitázást szívesen kombinálják fasisztázással, tisztázzunk mindjárt

még egy fogalmat. Mint tudjuk, fasiszták Mussolini olaszai voltak, és nem irtottak ki senkit,

Hitler tömeggyilkosai pedig nemzetiszocialisták, azaz nácik. Nyilván semmi értelme ma

Magyarországon fasisztának titulálni valakit vagy valamit, hacsak nem fogjuk fel ezt is

átokszóként, amelynek jelentése: bizonyos balliberálisoknak nagyon nem tetsző. A zsidó

Rákosi mondta, hogy neki tízmillió fasiszta országában kell kommunizmust építenie.

Balliberális megmondóemberek: Rákosi tanítványainak tetszenek lenni?

Mellesleg megjegyezve, én még csak azt sem tudom, ki zsidó. Sem arcról, sem

beszédstílusról, sem egyébről nem ismerem fel zsidó embertársaimat, mert nem úgy

neveltek, nem vagyok erre kitanítva, és nem is érdekel. Csak abból veszem észre, hogy

valaki zsidó, ha ő maga felhívja rá a figyelmemet – leginkább az antiszemitázással.

De van-e joga leantiszemitázáson megsértődni a magyarságnak 1944 után?

Van. De még mennyire!

Európa zsidótlanításának szándéka és részleges megvalósítása Hitler nemzetiszocialista

(nem pedig fasiszta!) Németországának mániája volt. Abban viszont, hogy a nácik által

megszállt országokban mekkora volt az együttműködési kedv, már nagy szerepet játszott

az ottani zsidóság viselkedése, történelmi szerepe. Nézzük meg ezt Magyarország

példáján!

A 19. és a 20. század fordulója körül nagyon erős zsidó emancipáció zajlott le nálunk, a

zsidók korlátlanul érvényesülhettek, felsőházi tagságot, nemességet szerezhettek,

szabadon gyakorolhatták vallásukat és művelhették kultúrájukat, egyre gyakoribb lett a

vegyes házasság, akár történelmi nevek viselőivel is, annyira, hogy Budapest kiérdemelte

a „Judapest” becenevet. Az első világháborúban zsidó katonák szenvedtek együtt egyéb

nemzetiségű bajtársaikkal, kaptak kitüntetéseket és tiszti rangokat. A tolerancia és a

befogadás mintaországa voltunk.

Aztán jött a Tanácsköztársaság traumája: az anakronisztikus és igazságtalan régi rendet

brutális terrorral és államrezon szintjén gyakorolt bűnözéssel felváltó proletárdiktatúra,

szabad rablás, gyilkosságok, kifosztások, Lenin-fiúk terrorkommandója, hozzá nem értő,

fejetlenül kapkodó adminisztráció, és még ezeknél is összemérhetetlenül nagyobb

bűnként a betagozódás szándéka a proletár nemzetköziségbe, a magyar nemzet, a

magyar szellem erőszakos eltiprása. A célként deklarált egyesülést a Szovjetunióval

kizárólag a távolság és a hadi helyzet akadályozta meg – csakis ennek köszönhetjük,

hogy nem jártunk úgy már 1919-től, mint a kárpátaljai magyarság 1945-től, amikor Sztálin

karmai közé kerültek.

A rémuralom vezetése szinte kizárólag zsidók nevéhez kötődik. (Kohn) Kun Béla,

(Samuel) Szamuely Tibor, (Löwinger) Lukács György, (Schwartz) Pogány József,

(Rosenthal) Rónai Zoltán, (Kohn) Kunfi Zsigmond, (Weissfeld) Varga Jenő, Böhm Vilmos,

Landler Jenő, Hamburger Jenő, (Rosenfeld) Rákosi Mátyás, (Schwartz) Pogány József,

(Klein) Korvin Ottó, a saját kezével nyolc embert felakasztó Kohn Kerekes Árpád vagy

Szamuely kedvence, a szolnoki hóhér, Stern Mózes tombolása volt az a tragédia, amelyet

történelmének első zsidó-uralmaként élt meg a magyarság – noha ennek a tombolásnak

voltak szép számmal zsidó áldozatai, kárvallottjai is. Érthetetlen a rádöbbenés, hogy mi

befogadtuk ezeket, de ezek nem fogadtak be minket, végünk van, ha a hatalom közelébe

juthatnak, vagy akár csak túlsúlyt szereznek fontos területeken? Tessék erre mindig

emlékezni a két háború közötti korszak zsidótörvényeivel kapcsolatban!

Nem igaz, hogy a „magyarság” lelkesen részt vett a holokausztban. Nem tudta az

átlagember, mire megy ki az összegyűjtés és az elhurcolás, maguk az érintettek sem

sejtették. Csupán maroknyi felső vezető ismerhette és helyeselhette a valós célt, de őket

is csak a német megszállás hozta helyzetbe (egyben kényszerbe), és a vétkesek (Endre

László, Baky László és mások) annak rendje és módja szerint halállal bűnhődtek. Horthy

erélyes fellépésének hatására a német megszállás alatt sínylődő országok közül egyedül

Magyarországon menekült meg nagyszámú zsidóság (a budapestiek 63-64, a vidékiek 26-

27 százaléka) a deportálástól (Veesenmayer német követ írása 1944 júliusából: „… a

zsidókérdés terén semmi sem változott. Annak leállítása továbbra is érvényben van a

kormányzó parancsára, aki ebben a kérdésben teljesen hajthatatlan.”). Egy idézet Komoly

Ottónak, a Magyar Cionista Szövetség elnökének 1944. február 25-i leveléből, amit a

Jewish Agency végrehajtó bizottságának írt: „Magyarország rendkívül nehéz körülmények

között úgyszólván heroikus ellenállást tanúsít leghatalmasabb szomszédjával szemben és

az általa követelt zsidóellenes intézkedéseknek mindig csak vonakodva és jelentősen

csökkentett mértékben tett eleget. Ezzel a lépésenkénti teljesítéssel sikerült az országnak

a mai napig háromnegyed millió zsidó polgárának életét megmentenie”.

A ma gyalázkodók közül vajon hányan köszönhetik életüket Horthy Miklósnak, idősebb

Antall Józsefnek és a többi hősies zsidó-mentőnek? Haraszti György történészprofesszor,

a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont vezetője: „A Jad Vasem izraeli múzeum, ami

minden holokausztmúzeum mintája, egy külön programban tartja nyilván az őáltala

elismert embermentőket, azaz a ‘világ népeinek igazait’. Ebben a programban

Magyarországról több mint nyolcszáz név szerepel, ami nagyon nagy szám, de közel sem

fedi a valódi embereket, hanem az ügyeket, családokat, csoportokat jelöli. Ebben

Hollandia, Lengyelország és Franciaország után hazánk következik a sorban. Egyáltalán

nem áll Magyarország olyan rosszul, mint ahogy közkeletűen el lenne könyvelve az

antiszemitának kikiáltott magyar társadalomról.”

Olvasom, hogy a holokausztért nemcsak nácik és nyilasok felelősek, hanem zsidók is.

Hogyhogy? Nos: a hitleristák csak a kelet-európai területek meghódítása után tudták

beindítani a megsemmisítő gépezetet, azelőtt a zsidók kiszorítására törekedtek Európából.

Kézenfekvő menekülőhelynek számított Palesztina, ám a cionisták nagyon megszűrték,

kiket engednek be: csak a munka- és harcképes egyéneket. Szelektáltak, akárcsak

Mengele. Nagyon sokan nem is jutottak be azok közül, akik szerettek volna, és végül

Eichmannék karmai közé kerültek.

Folytatva a történelmi áttekintést, a második világháború után hasonló történt, mint az

elsőt követően: zsidó vezetésű proletárdiktatúra, immár masszív szovjet támogatással.

(Rosenfeld) Rákosi Mátyás, (Léderer) Révai József, (Singer) Gerő Ernő, (Benjámin

Eisenberger) Péter Gábor, (Lőwy) Farkas Vladimír, Szücs (Szüsz) Ernő, (Klein) Apró Antal,

(Appel) Aczél György tombolása. Hadd álljon itt egy idézet, abszolúte hozzáértőtől, hiszen

Gerő írta Rákosinak 1945. február 15.-én: „Káderben nagy a szegénység, főleg igazi

vezetőemberek alig vannak, és ami a legnagyobb baj, igen sok közöttük a zsidó

származású”. Internálótáborrá változtatták az országot, koncentrációs-megsemmisítő

tábort hoztak létre Recsken, visszahozták a munkaszolgálat intézményét, származási

alapon pusztítottak el embereket és osztályokat, tönkretették az országot. A

rendszerváltás után pedig Pető Iván (apja ÁVH-s, munkásőr) törpepártja okozott

mérhetetlen károkat.

Két ízben fordult elő, hogy magyar állampolgárokat fegyvertelen katonai alakulatba

soroztak be, munkaszolgálatra. Előbb a zsidókat a második világháborúban, ahol zömük

odaveszett – nem mintha a fegyveres katonák zöme nem veszett volna oda a Donkanyarban

–, majd másodszor az ötvenes években, szintén származási alapon, Rákosi

zsidó többségű bűnbandája. Mindkettő menthetetlen, megbocsáthatatlan bűn, csak épp a

kettő sajtója között van sokszoros különbség: az elsőt állandóan észben tartatni, a

másodikat nyomtalanul elfeledtetni iparkodnak.

Vádlón kérdem: hány név ragyogna azon a képzeletbeli dicsőségtáblán, amely a

kommunisták uralma idején „kulákot” mentő, nemesembert rejtegető, ártatlan nem-zsidó

polgárnak útlevelet, mentességet szerző zsidóknak állítana emléket? Egyről sem tudunk,

holott jórészt belőlük állt a párt és az ÁVH felső szintje. Lett volna módjuk, és ha lettek

volna érdemeik, bizonyára hallanánk róla. Antiszemitázók, figyelem: a Vad Jasem adata

alapján 800:0 a javunkra!

Igen, voltak bűnök és bűnösök, elítélésük, megtagadásuk erkölcsi kötelesség. De voltak

dicső tettek és nemes lelkű emberek – elfelejtésük, agyonhallgatásuk erkölcsi vétség. A

kettőnek arányban kell állnia, különben csak moralizáló köntösbe öltöztetett zsidó

„emlékezetpolitikai közösségről” van szó, amely örökölhető és előnyökre váltható

kiváltságnak tekinti felmenőik tragikus sorsát, és az „áldozatiságot” ki akarja terjeszteni

azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Ha pedig

örökölhető az áldozati státusz, akkor öröklődik a „tettesség” is. Ezt pedig visszautasítjuk!

Nemcsak zsidók gyászolnak. Nemcsak őket irtották származási alapon a huszadik

században. Titóék Jugoszláviájában pusztán a magyarságukért irtottak ki brutálisan –

elevenen kettéfűrészelés, karóba húzás, magzat kitaposása anyából – és szórtak

tömegsírba, karsztbarlangba tömegesen embereket. Magyarországon teljes társadalmi

osztályokat számoltak fel 1945 után. Nem gázkamrával és krematóriummal, „csak”

kényszermunka-táborral, internálással, kitelepítéssel, kényszer-kollektivizálással,

nyomorba taszítással, ellehetetlenítéssel. Mindkét nagyapám így végezte, a család

mindkét ága ugyanazt az embertelenséget szenvedte meg. Mint entitás, elveszett a

korábbi nemesség, a módos parasztság („kulák”), a polgárság. Ha nem haltak is meg mind

fizikailag, a nemzettest részeként megszűntek létezni, nyomtalanul fújta el őket a szél.

A totalitárius rendszerek által elpusztításra ítélt csoportok közül egyedül a zsidók maradtak

meg nagyobb számban, az ő kultúrájuk, hagyományőrzésük, önazonosságuk élhet tovább

(„hetven évvel a holokauszt pusztítása után is virágzó zsidó kulturális és vallási élet

bontakozik ki az európai kontinens második legnagyobb zsidó közösségében” – jelenti ki

Oberlander Báruch, a budapesti ortodox rabbinátus vezetője). Budapesten Zsidó Nyári

Fesztivált rendeznek. Mágnásfesztivált miért nem (ne becsüljük le e szót: Széchenyi,

Wesselényi, Batthyány is mágnás volt)? Mert őket elpusztították, elüldözték a kommunista

zsidók. Ehhez képest aránytalan, mások tragédiáját lekicsinylő, vagy éppenséggel

semmibe vevő az a mérték, vagy inkább mértéktelenség, amellyel sokan megfeledkeznek

a nem-zsidó áldozatokról, akik szinte elsikkadnak a történelmi megemlékezésben, az

emlékmű-építésekben, a kárpótlásokban, a médiavisszhangban. Mintha egyedül a

zsidókat érte volna tragédia.

Világszerte gyűlölik, esetenként irtják egymást a különböző etnikumok. Amíg néhány tagú

egy kisebbség, érdekességnek számít, akár közkedvelt lehet, de egy sok-százezres

elkülönülő tömb, mint a zsidóké Magyarországon a háború előtt, vagy a palesztinoké ma

Izraelben, már egészen más eset. A zsidók majd akkor hányhatják más népek szemére az

idegenkedést, ha odahaza példásan megoldották a saját problémájukat. Lehet, hogy nagy

össze- és megtartó erő a kiválasztottságtudat és a fölényérzet, de ára van, amit be kell

kalkulálni, és adott esetben bizony meg is kell fizetni.

Hír az Internetről (Index): 230 ortodox zsidót szólítottak fel a nyugat-guatemalai San Juan

La Laguna faluban az őslakosok, hogy hagyják el a települést. A BBC szerint a falubeli

öregek azzal vádolják a zsidó közösséget, hogy megpróbálják saját szokásaikat

ráerőszakolni a nem zsidókra. A Lev Tahor közösség hat éve költözött a faluba. Az elmúlt

pár napban összepakoltak és felkészültek, hogy elhagyják a falut, mely 150 kilométerre

nyugatra található Guatemalavárostól. Békések vagyunk, az incidenseket megelőzendő

már el is kezdtünk kivonulni – mondta Misael Santos, a közösség tagja, aki szerint joguk

lenne maradni, de lincseléssel fenyegették őket, ha nem mennek el. Kérdés, hogyan

reagálnának Izraelben egy maja közösségre, amely indián szokásokat akar zsidókra

erőszakolni? A kérdésfeltevés értelmetlen, mert eleve be sem engedték volna őket.

Antiszemitizmus azt mondani, hogy tanuljunk tőlük?

Ma jobb zsidónak lenni Budapesten, mint magyarnak Érsekújváron, Munkácson,

Nagyváradon vagy Szabadkán! Mi lett volna belőle, ha törvény mondja ki, hogy

automatikusan elveszíti magyar állampolgárságát, aki felveszi az izraelit? Mit kaptunk

volna a fejünkre mi, akiket megbélyegzett a világ egy rabbi nagy médiavisszhangot kapott

„verbális inzultálása” miatt (ami, ha tényleg megtörtént, csakugyan elítélendő), ha úgy

bántunk volna a rabbival, ahogy a szlovákok Malina Hedviggel? Már rég az EU-ból kizárt,

embargóval sújtott pária-állam lennénk. Mi is indokolja, ki is tartja fenn a magyarokat sújtó,

zsidóknak kedvező kettős mércét? Nem tudok másra gondolni, mint a zsidó érdekre.

Az antiszemitizmustól mentes, érző lelkű embereket felháborítja a zsidó Kertész Ákos

magyar-gyalázó kijelentése: „genetikailag alávaló disznók”. A balliberális kultúrterror

szerint ez csak véleménynyilvánítás, egy író szíve joga… Nyírő Józsefet viszont

kiradíroznák a magyar irodalomból, mert valahol leltek a műveiben valami „antiszemita”

kitételt. Össze sem mérhető a kettő! Dániel Péter ügyvéd beszennyez magyar állami

jelképeket, festékkel önt le szobrot. Mi lenne az én büntetésem, ha ugyanezeket tenném

Izraelben? Ahol ő ma büntetlenül éli világát? Az ilyesmit visszautasítani, kikérni

magunknak, és a sárdobálót kiközösíteni hazafias kötelesség, eltűrni önfeladás. Ez nem

antiszemitizmus – ugyanúgy, ahogy nem „antimagyarizmus”, ha valaki utálja például Kádár

Jánost, vagy Gyurcsány Ferencet! Hiszen az sem tesz filoszemitává, ha meghajlok

Karinthy Frigyes („Magyar az, akinek Trianon fáj”), Faludy György, Vámbéry Ármin, John

Lukács előtt.

És ha már Kertész, akkor essék szó Kertész Imréről is. Nobel-díja ellenére agyonhallgatja,

kiközösíti a véleményterrort gyakorló „libsi” értelmiség. Miért? Mert a megértés, a

megbékélés mellett áll ki, és ellenzi, hogy nemzedékeken keresztül öröklődjék az áldozat

és a népirtó szerepe.

Mértékadó zsidó körök rendre támadják legújabb kori történelmünk polgári, nemzeti

érdekeket zászlóra tűző kormányzatait. Csakis ezek idején emelte fel figyelmeztetően a

mutatóujját egy Tom Lantos, és retteg foglalkozásszerűen az európai s magyar balliberális

tábor. Nem életszerű, hogy egy országban négyévenként eltűnik-megjelenik az

antiszemitizmus, az viszont igen, hogy a hazájuk érdekeit rutinszerűen az idegen érdek

mögé soroló posztkommunisták politikája megfelel bizonyos köröknek, a nemzeti

szempontokat képviselő kormányzás pedig nem. És az ellene folytatott érdekharcban

nincs egyszerűbb, mint kijátszani az antiszemita kártyát. Szemléletes példa: milyen

indokkal perelte elmaradt hasznáért százmilliárd forintra a magyar államot a velencei-tavi

kaszinó-projektbe belebukó Joav Blum-féle szélhámos csoport? Nos, érvelésük szerint a

kormány azért nem támogatja a beruházásukat, mert antiszemita!

A hazánkat lejáratni akaró külföldi újságírók nagyon jól tudják, kiket kell megszólaltatni –

ha mégsem tudnák, majd eligazítja őket a hivatásos magyargyűlölő zsidó, Paul Lendvai –

a nyilatkozók pedig készségesen beszámolnak arról, hogy ők már az utcára sem mernek

kimenni. Más vélemény a balliberális sajtó-túlsúly miatt alig érvényesülhet. Vajon

elgondolkoztak már e nyilatkozók, hogy mennyire szítják az antiszemitizmust? Mivel okos

emberek, bizonyára. Összeesküvés-elmélet arra gondolni, hogy szándékosan teszik?

Bizonyára igen – de fölösleges ilyesmit kreálni, nem kellett ehhez összeesküdni, anélkül is

tudják, érzik ők, mitől döglik a légy.

Közhely, hogy napjainkban világszerte hatalmi ág a sajtó. Az egyik legerősebb: sokszor a

szavazóknál jobban befolyásolja a politikusokat. A Magyarország helyzetét, sorsát bel- és

külföldön meghatározó sajtóban pedig a balliberális kisebbség van döntő túlsúlyban. Az ő

véleményük sokszorosan számít a társadalmi súlyukhoz képest. Magyarországon

megtörténhetett az a bizarr jelenet, hogy beszélgetésre hív egy miniszterelnök-jelöltet egy

kis értelmiségi kör: Konrád György, Heller Ágnes, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Radnóti

Sándor, Bitó László, Fischer Iván, és szólnak neki, mondana már le aspirációjáról. A

miniszterelnök-jelölt (Bajnai Gordon) pedig lemond. Tudja, hogy ezekkel szemben nincs

esélye. Ők a magyar királycsinálók? Berija mondta Rákosinak: Sokféle királyuk volt a

magyaroknak, de zsidó még nem. Maga az akart lenni, ezért félreállítjuk. Zsidó királyunk

nem lett, zsidó királycsinálóink viszont vannak. Nem kell politológusnak lenni annak

elképzeléséhez, hogy hány szavazót szereznek a Jobbiknak.

Hamisan cseng, hogy szólamaik szerint a demokráciát védik. Amikor Gyurcsányék

lovasrohamot vezényeltek békés megemlékezőkre, és kilövették emberek szemét, egy

szavuk sem volt az „emberjogi aktivistáknak”. A marxista beütésű ’68-as európai garnitúra

balliberális túlélői és utódai, miközben elítélik a „fasizmus” bűneit, nagyon megbocsátók a

kommunista és posztkommunista bűnökkel szemben. Miközben a neonácik sehol sem

bontakozhatnak ki kedvükre – ami nagyon helyes –, nyíltan érvényesül a „libsibolsi”

véleményuralom, erős közutálatot váltva ki a művelőivel szemben, amire azonnal kész az

antiszemitizmus vádja. Ők akarják megszabni nekünk, hogy melyik ősi nemzeti jelképünk

– turul, Árpád-sávos lobogó – elfogadhatatlan, mert ezeréves történetük során néhány

hónapig bemocskolta egy nyilas horda. Megfordítva: mi történne, ha mi szólnánk be

Izraelnek, hogy ideje volna levonni a palesztinok eltiprásában bemocskolódott Dávidcsillagos

zászlót? Világbotrány! Ha van diszkrimináció, ami ugyebár tűrhetetlen, akkor a

mai világban sokkal inkább érvényesül a zsidók javára, mint hátrányára. Mindez persze

általánosítás: nem-libsi és nem-bolsi becsületes zsidó emberek ettől még érezhetik

magukat adott helyzetben megbántva – ugyanúgy, mint a nem-nyilas érzelmű magyarok

is.

Nem egy megnyilvánulást könnyű megérteni, ha tudunk a „szajján” intézményéről. A

szajján a Moszad nem hivatalos és önkéntes segítője; olyan zsidó, aki a diaszpórában

élve bármikor készen áll arra, hogy az izraeli titkosszolgálat kérésére, ingyen segítse őket

azon a területen, amelyen dolgozik és amelynek szakértője. Egy orvos szajján kérdés

nélkül elsősegélyben vagy gyógykezelésben részesíti a Moszad sebesült vagy beteg

ügynökét; egy autószerelő megjavítja az operatív kocsit, az újságíró olyan cikket ír, amely

megfelel a zsidó állam érdekeinek, a panziótulajdonos szállást ad neki, a határőr átsegíti

egy államhatáron, a bankár pénzzel, a katona fegyverrel, az ügyvéd jogi tanáccsal látja el.

Becslések szerint a világon több ezer szajján él és dolgozik; sokan közülük csak egyszerkétszer

kerülnek olyan helyzetbe, hogy konkrét esetben segítsenek a Moszadnak, de

vannak olyanok, akik egy-egy ügyben akár hónapokat vagy éveket is „őshazájuk”

hírszerzésének szolgálatában töltenek – természetesen titokban. Vajon a hazai és külföldi

magyar-gyalázó, Magyarországnak ártó zsidók közül hányan fondorkodnak szajjánként?

Szomorú, hogy afféle önmagát megvalósító jóslat a „megélhetési zsidók” állandó

feszültségkeltése az antiszemitázással. Addig mondogatják, míg a sok mondogatástól igaz

lesz, mert megutáljuk őket érte. Pedig nem vagyunk antiszemiták, nem vagyok

antiszemita, még ha pusztán ennek illetéktelen kimondása rám is süti az antiszemita

bélyeget!

Igen, van Magyarországon antiszemitizmus. Nem erősebb, mint bárhol az idegenkedés a

másik etnikumtól. Sokkal gyengébb, mint a magyarellenesség a trianoni utódállamokban

és bizonyos balliberális körökben. Vannak zsidók, akik bevallottan, sőt büszkén vállalva

jobban gyűlölnek minket, mint mi valaha gyűlölhetjük őket. Szítja az ellenérzést megannyi

történelmi tapasztalat zsidók hatalomgyakorlásával kapcsolatban, 1919-től napjainkig.

Káros jelenség, jó volna szabadulni tőle, amit elsősorban a hivatásos antiszemitázók

hiúsítanak meg, mert nekik érdekükben áll a jelen helyzet fenntartása, sőt elmérgesítése.

Meg lehet élni belőle. Nem gondolhatok mást, hiszen értelmes emberekről van szó, akik

nem cselekednének saját kárukra.

„Innen nézve” összességében az a meggyőződésem, hogy Magyarországot és a magyarokat mostanában sokkal több és durvább inzultus éri zsidó részről, mint antiszemita megnyilvánulás általánosságban a zsidókat. Még feltűnőbb az aránytalanság, ha azt nézzük, hogy éppen azok a zsidó prominensek nem panaszkodhatnak ellentámadásokra, akik támadják a magyarságot, mert vaklármázásukkal érinthetetlen státuszt vívtak ki maguknak. Pedig, újabb idézettel Oberlander Báruchtól: „Ha mi rabbik is kezdenénk elhinni, hogy a zsidóság az antiszemitizmus elleni küzdelemről szól, akkor nagy bajban lennénk.”

Sorstársak vagyunk abban, magyarok és zsidók, zsidók és magyarok, hogy vannak halottaink, van gyászunk, elvesztettünk családtagokat, évtizedeket, vagyonokat. E szörnyűségeket részben egymásnak okoztuk. Indokolt a zsidók ellenérzése az antiszemitizmussal szemben. Indokolt a magyarok ellenérzése az antimagyarizmussal szemben, amelynek egyik megnyilvánulása az antiszemitázás.

Az antiszemitázás éppúgy nem old meg semmit, nem javít a helyzeten, mint a zsidózás. Viszont az egyik fenntartja a másikat. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a mai világban a zsidóságot nem fenyegeti szervezett, maga mögött hatalmat tudó antiszemitizmus, a bizonyos zsidók körök által szervezett, kapcsolati- és pénztőkét maga mögött tudó, verbális fegyverként alkalmazott antiszemitázás komolyan sérti hazám érdekeit – hiszen épp ez a célja.

Mondjuk ki végre: nem igaz, hogy van egyetlenegy ártatlan, bűntelen, aranyos nép a világon – a zsidó –, amelyet valami rejtélyes okból mindig, és mindenütt utáltak és utálnak, ergo nincs alávalóbb jelenség az antiszemitizmusnál. Mint minden nép, a zsidó is kitermelte a maga rokon-, illetve ellenszenves figuráit – legyen már szabad utálni az utóbbiakat, ettől még nem vagyunk antiszemiták!

Karlovitz Kristóf

The post Antiszemitázás appeared first on Hunita.

Zsidó és magyar világkonferenciák – akár a béke jegyében

Admin — Sat, 04 May 2013 13:38:39 +0000

Minden idők legnagyobb zsidó konferenciája kezdődik Budapesten. Hetven országból érkezik küldöttség a vasárnap kezdődő Zsidó Világkongresszusra (WJC) Budapestre.

A Hotel Intercontinentalban (magyarul az „Intercontinental Szállodában”) zajló háromnapos eseménysorozat miatt a hétvégén a magyar fővárosba érkezik a világ számos befolyásos zsidó közéleti személyisége, és több ország küld magas rangú diplomatákat is az eseményre.

WJC (World Jewish Congress) sajtófőnöke, Michael Thaidigsmann az Indexnek elmondta, hogy a szervezők az eddigi legnagyobb létszámú kongresszusra készülnek. Magán a közgyűlésen mintegy 500 delegált vesz majd részt, de az Európai Unióból, Németországból, Oroszországból és az Egyesült Államokból is várnak politikusokat.

A WJC ülésén részt vesz Orbán Viktor miniszterelnök is. A kongresszusra időzítve egy izraeli lapnak adott interjúban utasította vissza azokat a vádakat, amelyek Magyarországot a világ legantiszemitább országai közé sorolta. A WJC vezetése már korábban egyértelművé tette, hogy a helyszínválasztás szimbolikus politikai üzenet, és azt is, hogy eseményen vizsgálni fogják a Magyarországon tapasztalható „egyre durvuló antiszemita támadások” hátterét. (Index)

Ahogy a magyar mondás tartja: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég!” – De bizonyára ők is ráunnak majd a magyar tükörre, a gazdaságilag megnyomorított országra és fővárosára, melyben megláthatják saját hibáikat is, nem csak mindig a magyar szemekben a szálkát…

A miniszterelnök szerint egyértelmű, hogy: „Nem vagyunk antiszemiták. Kötelességünk visszautasítani ezeket a vádakat, és ugyanakkor végiggondolni, vajon miért látják itt és ma az antiszemitizmust országunk jellemzői közt a Magyarországot kívülről megítélők„. Orbán szerint ez a történelem velejárója. „Nézzen körül Európában, elsősorban annak keleti felén: Magyarország az egyetlen ország, melyben – a náci rémuralom ellenére is – eredeti, nagy zsidó közösség él… Ezért a magyarországi antiszemitizmus nem teoretikus kérdés, hanem személyes ügy” – mondta. „Élnek azok a zsidó családok, akik túlélték a holokausztot és azok a magyarok, akik kollaboráltak a nácikkal. Ez az együttélés több problémát vet fel, mint más országok esetében.”

Érdemes e mondat kapcsán persze azt is végiggondolni végre, hogy ahol nem maradtak zsidó közösségek, ott nincs ma miről vitatkozni.

A soviniszta, zsidóirtó Szlovákia, melynek zsidó menekültjei (a korabeli horthysta) Magyarországon találtak menedéket, nem küzd az „antiszemitizmus” égető kérdésével, mert Hitlert is sürgetve megoldották a „zsidó kérdést” a vészterhes időkben.
Ajánlott olvasmány:
Katt a képre !

A Conducător országából, az Ion Antonescu vezette Románia Dél-Erdélyéből nem jöttek, és nem jönnek „antiszemita” hírek, hiszen nem maradt, aki terjessze őket.

Érdemes lenne hát e kongresszusnak a történelmi Magyarország távlataiból vizsgálnia tisztességgel a helyzetet és távolabbi, megszállt területeinkre is kitekintenie. Megszállott magyar területeinken voltak és vannak az igazi „antiszemita” ügyek!

Mindannyian tudjuk, hogy minden magyarnak belső kötelessége illő magyaros vendégszeretettel fogadni a hazánkba látogató vendégeket. Ezt még egy túlélő „kollaboráns”-nak is így illik, de bizonyára ők is tudják ezt.

Túlélő zsidók és „kollaboránsok” Budán, Pesten és egyebütt – itt az idő a megbékélésre!

A magyaros vendégszeretet csak antimagyarok törhetik meg, ha nem röstellik, illetlen provokációval.

Az irányadó példát pedig követni érdemes! Itt az idő megszervezni végre minden idők legnagyobb magyar konferenciáit külföldi fővárosokban! Különösen olyan városokban, ahol erős magyarellenesség tapasztalható. Olyan helyeken, ahol az antimagyarizmus kezd már tűrhetetlen, sőt elviselhetetlen méreteket ölteni…

Világra szóló magyar konferencia illendő hát a Délvidéki Holokausztért bocsánatot máig sem kért Nándorfehérváron (Belgrádban), az egyaránt antimagyar és antiszemita Pozsonyban (a Bratyi szagában), de legalább a népességi viszonyokat ma is EU-ellenesen torzító Bukó Restben (Bukarestben), vagy legszerényebb minimum-törekvés gyanánt Erdély elolájosodott fővárosában, Kolozsvárott.

A magyaros vendégszeretet jegyében szeretettel látjuk a zsidó érdeklődőket!
Kölcsön kenyér pedig illendően visszajár…

A zsidó-magyar barátság építése jegyében befolyásos magyar politikusok (és talán „kollaboránsok” is) viszonozhatják a látogatást egy világraszóló konferenciával a „magyar Jézus” vesztőhelyén, Jeruzsálemben. A Jeruzsálemi Magyar Konferencia alapjait pedig lerakni, az egyeztetéseket megkezdeni most érdemes, hiszen aki számít, eljött most hozzánk.

Sajnos a Délvidéki Magyar Holokauszt és a magyarok ellen elkövetett háborús és békebeli bűnök ennek a konferenciának most nem témája, de bizonyára az is sorra kerül majd Jeruzsálemben. A megbékélés és a barátság jegyében.

A mértékadó magyar értelmiség pedig (nem tekintve az erődemonstrációt fenyegetésnek) kitüntetett figyelemmel és különös tisztelettel követi munkájukat, hiszen nekünk magyaroknak még rengeteg tanulnivalónk van tőlük. Különösen a diplomácia sikereinek és média befolyásának terén…
Mi is szeretnénk ilyen sikeresek lenni!

Szeretettel várjuk vendégeinket máskor is…
Akár Szegedre is! Lőw Immánuel Városába.
Akár egy „Antimagyarizmus” vagy egy „Trianon” Konferenciára is!

A Szögedi zsinagóga éji díszfényben… magyar adófizetők támogatásából…

Hiszen Európa legtudósabb rabbija mondotta Trianonról: „Nem békekötés volt Trianon, rút gúzsbakötés volt. Királyi szeszély törvénytelen viszony javára építé mindkét trianoni palotát: Csoda-e, ha törvénytelen, jogtaposó, örvényes békeírás született meg benne?” (Lőw Immánuel)

De konferenciázhatunk akár közösen is! Az egyenlőre még egyedülálló és egyetlen Trianon Múzeumban is…

Rendezhetünk konferenciákat akár közös sérelmeinkről is! Például az egyaránt antimagyar és antiszemita Pozsonyban (a Bratyi szagában)…

Addig is ajánlott olvasmány: Ingrid Graziano, Eördögh István – Josef Tiso e la questione ebraica in Slovacchia – magyarul: Jozef Tiso és a szlovákiai holokauszt

Rend a lelke mindennek!
…És legyen végre Szent a Béke!
A Szentföldön is és Mária Országában egyaránt.

Nálunk egyébiránt holnap Anyák napja lesz, így a magyar anyák örömmel fogadnak minden jókívánságot vendégeinktől is.

A magam nevében Boldog Anyák Napját kívánok minden Édesanyának!

Tisztelettel:

Sz L

Ajánlott olvasmányok:

A Dévidéki Magyar Holokauszt Irodalma < Kattintson ide a könyvtár megtekintéséhez!

Nyilvánosságra hozhatják a délvidéki áldozatok jegyzékét

Végre nyilvánosságra hozhatják a délvidéki magyar áldozatok jegyzékét! Nem tabu többé: A Holokauszt megtörtént! Délvidéki Holokauszt! A magyarok, a mi véreink ellen!

A képre kattintva
a könyv letölthető!

The post Zsidó és magyar világkonferenciák – akár a béke jegyében appeared first on Hunita.