Míg a diagnosztizált és kezelt felnőtt onkológiai betegek átlagban 10, a gyermekek 65 további életévre számíthatnak, hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara Egészség-gazdasági Kutatóközpontjának az AstraZeneca Kft.-vel közösen szervezett, immár hagyományos éves konferenciáján.

A Semmelweis Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikája igazgatóhelyettesének szavaiból kiderült, a gyermekonkológiai ellátásba évente 10-15 egy éven aluli, összesen pedig 250-300 új kis beteg kerül, akiknek közel 80 százalékát sikerül meggyógyítani. Dr. Garai Miklós konkrét példán mutatta be, hogy általában egy hónappal a tünet megjelenését követően kerül orvoshoz (házi gyermekorvoshoz) az onkológiai betegséggel érintett gyermek, akinek pontos diagnózisára további 132,7 napot kell várni. Ez utóbbira Szingapúrban például elegendő 37,1 nap… S ez annak ellenére van így, hogy a gyermekgyógyászatban a daganatos betegek ellátása egy lépcsős rendszerben történik – a háziorvostól az út rögtön a gyermekonkológiai centrumba vezet -, míg a felnőttek esetében ugyan ez három lépcsőben zajlik. A gyermekonkológián fogják a betegek kezét, s most azért lobbiznak, hogy a 18 és 23 illetve 25 év közé „öregedett” betegeik még maguk dönthessék el, hogy rosszindulatú daganatos betegségüket a gyermek- vagy a felnőtt ellátásban kívánják-e tovább kezeltetni.

Bár konkrétan várólistákról csak az utóbbi néhány évben beszélünk, ám hiba lenne azt hinni, hogy korábban mindenki pár nap alatt műtőasztalra került. 2007 előtt például – derül ki egy korabeli újságcikkből – csípőprotézis műtétre egy évet, ultrahang vizsgálatra három hónapot kellett várni, oszlatta el a régi szép időkbe vetett hitetKovácsy Zsombor. Az egészségügyi jogász szerint önmagában nincs semmi baj a várólistákkal, amelyek valamiféle igazságossági elvet testesítenek meg, az „első be, első ki” elvénél még nem sikerült igazságosabbat kitalálni. Más kérdés persze, tette hozzá, a transzplantációs várólista, ahol más szempontokat kell figyelembe venni.

A várólista monitoring rendszer bevezetése után 2008-ban 20 ezren voltak a listán, 2013-ra számuk 72 231-re emelkedett. Ráadásul változatlanul hatalmasak a különbségek, míg a Nyugat-Dunántúlon például 1054, addig országos átlagban valamivel több mint 500 napot kell várni egy térdprotézis beültetésére. Érdekességként említette meg Kovácsy annak a jelentős fővárosi intézménynek a várólistáját, ahol az átlagos várakozási idő 93 nap, ám mindössze három beteg szerepel a lajstromban. Vajon itt miként tartják fenn az operatőr orvosok gyakorlatát? – ironizált az előadó.  Arra is hozott példát, hogy egyetlen városon belül is milyen óriási különbségek adódnak. Szolnokon például a megyei kórházban 28, az ugyanitt található MÁV Kórházban viszont már 506 napot kell várni egy csípőprotézis műtétre.

Az utóbbi öt évben – amikor három és félszeresére nőtt a listákon szereplők száma, bár a várakozási idők nem emelkedtek ilyen drámaian – változatlanul nem sikerült megoldani azokat a módszertani hibákat, amelyek miatt az adatok nem összevethetők. Ugyanakkor nem sikerült csökkenteni az intézmények közötti egyenlőtlenségeket sem, holott a központi ellátásszervezés ebből a szempontból kimondottan nagy tartalékokat rejt magában.

Emellett számos kérdés változatlanul nyitott, így például rendezni kellene azokat az ügyeket, amikor a listán szereplő beteg végül eláll az orvosi beavatkozástól, illetve, hogymi legyen az úgynevezett ablak periódussal, vagyis azzal az esettel, amikor egy gerincműtétet 9 hónapon belül érdemes elvégezni, ám három év a várakozási idő, sorolta Kovácsy Zsombor, aki szerint az erre a célra ígért 5 milliárd forinttal fenntartható „méretűre” kell csökkenteni a listákat. Ezt követően pedig ellátásszervezési eszközökkel szükséges megakadályozni, hogy e regiszterek ismét felduzzadjanak. Feladat továbbá a térségeken belüli illetve a térségek közötti várakozási idők közötti különbségek csökkentése, s garancia kellene arra, hogy adott időn belül – például egy év – megtörténik az ellátás.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb, derült ki az egészségügyi szakértő hozzászólásából. Sok beteget ugyanis fel sem tesznek a várólistákra. A másik kínos történet – sorolta Sinkó Eszter -, hogy amikor a szolgáltatókat felkérték, vállaljanak el több kapacitást, azok erősen húzódoztak, mivel nem rendelkeznek elegendő orvossal és szakszemélyzettel. Ráadásul, mivel a műtéteket alulfinanszírozzák, így nem is érdekeltek ezek számának növelésében.

A rendezvényen megjelent, s rövid előadást tartott az egészségügyért felelős államtitkár is, aki szintén szólt a várólistákról. Serkentenék derült ki, ezek tisztítását, így ebbe a koncepcióba tartozóan az egészségpénztár nem fizet azokért a műtétekért, amikor nem jelentik le a várólistáról operált beteget.”Az egészen biztos, hogy a várólisták esetében megoldást kell találni néhány jelenségre” – szögezte le Szócska Miklós. Alegfontosabb az ortopédiai műtétek, illetve az onkológiai diagnosztika, s csak ezután következik a catarakta, a szemlencse operációk. Az utóbbi esetében uniós átlagot ér el a műtéti szám, a másik kettőnél azonban be kell avatkozni. Az erőforrásokat tehát ez utóbbiakra koncentrálják, a szakma érdekeltségének megteremtése mellett. A várólistákkal kapcsolatos beavatkozás negyedéven belül várható, közölte az államtitkár.

Áttekintve az egészségügy elmúlt három évét, meglehetősen szigorú diagnózist állított fel előadásában Sinkó Eszter, aki szerint a tulajdonviszonyok drámai átalakítása alapvetően befolyásolta az irányítási rendszert. Hosszúak lettek a döntési utak, s ez nagymértékben meghatározza a hozzáférést. Ebben az új struktúrában az állam – akárcsak a rendszerváltás előtt – „szerephalmozóvá” vált, de negatívumként említette azt is, hogy a rendszerben nincsenek ösztönzők és érdekeltségek, a kezdeményezések felülről érkeznek, s ami alulról jön, azt nem támogatják.

A vendéglátó kutatóközpont vezetője szerint le kell számolni azzal az illúzióval, hogyhatékonyabbá téve az egészségügyi rendszert, annyi megtakarítás keletkezik, amellyel megoldható a szükséglet szerinti ellátás. Az egészségpolitikai döntéshozatal történhetne bizonyítékok alapján is, az egészségnyereség illetve az egészséghatás számításával, a költséghatékonyság, a költségvetési hatás elemzésével, s utólag a döntések felülvizsgálatára is lenne lehetőség, sorolta Kaló Zoltán.

Ennél a módszernél az egyetemi központok, a kutatóintézetek illetve a civil szféra kontrollt gyakorolhatna. Bár a jelenlegi gazdasági helyzetben nyilván kevesebb modern orvosi technológia kerülne befogadásra – tehát igen sok nehéz döntés születne, kevesebb lenne a lobbisták sikerdíja és a politikai kredit – de ha valamit már befogadtak, azt nem kezdenék volumenekkel „lefojtani”, a rászorulók hozzáférnének, így ez önmagában csökkentené a korrupció és a paraszolvencia lehetőségét, s fokozná az esélyegyenlőséget.

Ezzel szemben, amikor „beülnek egy szobába, s eldöntik valamiről, hogy az költséghatékony”, de a határozat felülvizsgálatáról szó sem lehet, s a döntési adatokhoz csak egy szűk kör fér hozzá, annak az ellátásban is meglesznek a következményei. Papíron tehát például 5000 beteget kellene befogadni az adott terápiába, valójában azonban 200 jut hozzá. Innentől kezdve pedig ez a korrupció és a paraszolvencia melegágya. S mivel mindig van volumenkorlát, így bármikor könnyen ki is vonható pénz a rendszerből: „nem tudjuk tartani a kasszát, így 200 beteg helyett csak 100 kapja meg”. Egy ilyen rendszerben a fő cél a rendszer működtetése, s nem a lakosság egészségi állapotának javítása, állapította meg a kutató.

Horváth Judit

forrás: medicalonline

The post Mit ér a beteg, ha magyar? appeared first on Hunita.

1. Az orvos a beteg ellátását már a vizsgálat előtt is megtagadhatja a következő esetekben:

1.1. Amennyiben más beteg azonnali ellátása miatt akadályoztatva van, az orvos nem köteles egy másik beteg ellátásába bocsátkozni. Ekkor viszont minden esetben másik orvoson vagy egészségügyi szolgáltatón keresztül gondoskodnia kell az illető ellátásáról. Ez az a szituáció, amikor például a háziorvos a rendelőjében heveny rosszullétes – sürgősségi ellátást igénylő – beteget lát el, és közben befut hozzá egy hasonló prioritású házhoz hívás: ekkor elutasíthatja a hívó ellátását, de a beteg ellátásáról például a központi orvosi ügyelet vagy a mentőszolgálat útján neki kell gondoskodnia azok értesítésével.

1.2. Amennyiben a beteg együttműködési kötelezettségét súlyosan megsérti – azaz a beteg a kórelőzmény felvétele során nem tájékoztatja megfelelően az ellátóit, az utasításokat nem tartja be, a rendelt gyógyszereket nem szedi be, az intézmény házirendjét nem tartja tiszteletben, az előírt térítési díjat nem fizeti meg, személyes adatait hitelt érdemlően nem igazolja, más betegek jogaira nincs tekintettel stb. – ugyancsak elutasítható az ellátása.

A „súlyosan” jelző értelmezése ugyanakkor kérdéses: például egy COPD-s, gyógyszereit szedő, de tovább dohányzó beteg esetében. (Megjegyzendő, hogy ebben a körben a sürgős szükség gyanúja kivételt jelenthet – a sürgős szükség definícióját részletesen lásd a 3.3. pontnál)

1.3. Ha az orvosnak erkölcsi (vallási, lelkiismereti) meggyőződésével ellentétes ellátásban kellene közreműködnie (pl. művi abortusz elvégzése, etikátlan genetikai vizsgálat): csak akkor tagadható meg a beteg ellátása, ha az nem befolyásolja károsan az illető állapotát, továbbá ha másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz utalja őt. Ha a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatónak – akinél az orvos dolgozik – egyúttal területi ellátási kötelezettsége is van az illető beteg ellátására, az orvosnak haladéktalanul jeleznie kell a munkáltatójának, hogy ő ilyesfajta ellátásokban nem működik közre.

1.4. Ha az orvos életét vagy testi épségét a beteg magatartása veszélyezteti, szintén már a vizsgálat előtt megtagadható az ellátása akkor is, ha a veszélyeztetésről a beteg – például korlátozott cselekvőképessége miatt – nem „tehet”. A beteg magatartásán – mint szubjektív tényezőn – túlmenően, az „objektive” veszélyes ellátási körülmények, mint például a beteg orvost veszélyeztető fertőzőképessége általában véve nem jelenthetnek ellátás-megtagadási okot a jogszabályok szerint sem – azzal, hogy természetesen megfelelő védőeszközökről, illetve egészségvédő munkaszervezésről kell gondoskodni a tevékenység során. Az objektív külső tényezők körében kivételt állapít meg például a mentésről szóló 5/2006. (II. 7.) EüM rendelet, amely a mentőegység tagjai testi épségének veszélybe kerülése esetén megengedi az ellátás átmeneti felfüggesztését, illetve a helyszín átmeneti elhagyását.

1.5. Ehhez képest enyhébb szituáció, ha a beteg „csak” sértő, fenyegető magatartást tanúsít az ellátó orvos irányában. Ebben a veszélyhelyzetben csak akkor van lehetőség az ellátás megtagadására (de akkor már a vizsgálat előtt is), ha mindez nem a beteg betegségéből következik és ellátatlansága nem befolyásolja károsan az állapotát, továbbá csak ha javasolják neki, hogy saját érdekében forduljon másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz. Tehát ebben, az előbbitől a veszélyhelyzet fokozatában különböző szituációban például a rendelésen naponta megjelenő, kötekedő, hőzöngő, obszcén módon fenyegető beteg ellátását nem lehet elutasítani, ha mindez személyiségzavarából vagy idült alkoholizmusából fakad; vagy nem ebből ered ugyan, de ellátatlansága állapotromlást idézhet elő. Fontos tudni viszont, hogy az egészségügyi dolgozót erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozó, vagy éppen ellátásra kényszerítő beteg (tettlegesség nélkül is) három évig terjedhető szabadságvesztéssel sújtandó közfeladatot ellátó személy ellen erőszak bűncselekményét követi el, méghozzá ez érvényes az egészségügyi dolgozók minden jogviszonyában és minden szaktevékenysége közben (sőt, ennek előkészülete is büntetendő).

1.6. Az orvos a beteghez fűződő személyes kapcsolatára hivatkozva is elutasíthatja az ellátását azzal, hogy ilyenkor is más orvoshoz kell őt irányítania. Nagyon ingoványos a jogszerű ellátás-megtagadásnak ez a területe, de példa lehet rá az orvossal rokoni kapcsolatban álló páciens (szakmai elfogultság okán), vagy az orvossal perben-haragban álló beteg esete.

2. A beteg ellátásának vizsgálatot megelőző megtagadása nemcsak lehetőség, hanem kötelező is az orvos számára az alábbi esetekben:

2.1. Fizikailag az ellátásra pillanatnyilag alkalmatlan állapotban van (vagy egyéb gátló körülmény miatt), ugyanis ekkor az a vélelem, hogy az ellátásba bocsátkozás a betegre nézve nagyobb kockázatot jelenthet, mint ellátatlanul hagyása. Az ellátás megtagadásának indokaként tehát az orvos fizikai igénybevehetőségét, koncentrációját, ítélőképességét akár csak átmenetileg is rontó, banális, a beteg számára nem is feltétlenül észlelhető tünetekkel járó kórképekre (pl. vesegörcs) utólag eredménnyel lehet hivatkozni.

2.2. Az egészségügyi törvény szerint az orvos a hozzá forduló beteget köteles megvizsgálni akkor, ha erre szakmai kompetenciája, felkészültsége feljogosítja [Eütv. 126. § (2)]. Ebből az következne, hogy például egy gyermekellátásban gyakorlattal nem rendelkező orvos a gyermekbeteg ellátását erre tekintettel megtagadhatná, és kompetens ellátóhoz irányíthatná már a vizsgálat előtt. Ennek a hivatkozásnak azonban nincs gyakorlata (a szerző által ismert, a néhai Egészségbiztosítási Felügyelet egyetlen esetében nem is fogadták el), és ezért utóbb aggályos lehet, különösen ha a sürgősségi ellátás gyanúja felmerül (és ezt kétség esetén mindig vélelmezni kell).

3. A vizsgálatot követően utasítható csak el a további ellátás (gyógykezelés) az orvos által a következő szituációkban:

3.1. Egyrészt nyilvánvalóan akkor, ha a beteg ellátást a felállított kórisme alapján egyáltalán nem igényel.

3.2. Ha a beteg által kért vagy a beutaló orvos által javasolt további ellátása az adott helyzetben szakmailag nem indokolt. Példa: az egyetemi klinikán diagnosztizált banális kórképre szolgáló gyógyszert nem írják fel a betegnek, hanem emiatt a háziorvosához irányítják.

3.3. Ha a betegnél nem áll fenn azonnali ellátási szükség. Ebben a helyzetben visszarendelhető az illető vagy másik ellátóhoz irányítható. Itt kell hangsúlyoznunk az ügyeleti ellátás kérdéskörét: számos ágazati jogszabály megerősíti, hogy a – bármilyen formában és ellátási szinten szervezett – ügyeleti ellátás fő szabályként a sürgős, nem halasztható esetek ellátására szolgál és erre is rendelkezik közfinanszírozással.

A tágan értelmezett sürgősség (sürgős szükség) olyan állapotváltozás bekövetkezése, amely miatt azonnali beavatkozás hiányában a beteg közvetlen életveszélybe kerülne, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedne [Eütv. 3. § i)]. Van egy szűk értelemben vett sürgős szükség fogalom is: az 52/2006. (XII. 28.) EüM R. mellékletének 31 pontból álló taxált felsorolása az életet veszélyeztető állapotokról és betegségekről. E kétfajta fogalom fennállásához a jogszabályok különböző jogkövetkezményeket fűznek. Bármilyen magas színvonalú betegedukáció mellett sem várható el, hogy a laikus páciens orvosszakmai szempontból helyesen ítélje meg panaszait-tüneteit és eldöntse, hogy azok indokolják-e az ügyeleti ellátás igénybevételét (hiszen banálisnak tűnő tünetek mögött komoly betegség is meghúzódhat). Az ügyeleti ellátásban ezért a diagnózis felállításáig mindenképpen el kell jutni: amennyiben ezt követően a kórkép nélkülözi a sürgősség tágabb fogalmát is, a további ellátás (gyógyszerírás, injekció, egyéb beavatkozás) jogszerűen tagadható meg.

3.4. Ha a további ellátáshoz (kezeléshez) nincsenek meg a szükséges személyi-tárgyi minimumfeltételek, akkor a beteget megfelelő ellátáshoz tovább kell utalni – kivéve a sürgős szükség fennállásának korábbiakban vázolt esetét, amikor a sürgősségi helyzetet az adott helyen rendelkezésre álló eszközökkel a lehetőségekhez képest meg kell próbálni elhárítani.

4. Végül, a diagnózison túl, az ellátás terápiás oldalát egyenesen kötelező megtagadnia az orvosnak: ha a beteg (vagy a beutaló orvos) által kért ellátás jogszabályba vagy szakmai szabályba ütközne. Ide kell érteni többek között az adott terápia abszolút kontraindikációját, a farmakoterápia kerülendő interakcióit, ha az alkalmazni kért (pl. operatív) módszerben az adott orvosnak nincs kellő jártassága vagy számára ismeretlen az adott (farmako)terápia, ha a terápiás protokolltól szakmailag indokolatlanul kellene eltérnie, vagy a beavatkozás kockázata indokolatlanul nagy.

Ez a magánellátásban is igaz: a beteg alapvetően akkor sem „rendelhet meg magának” ellátásokat a szakmai szabályokkal ellentétesen, ha egyébként bármit hajlandó megfizetni.

És egy kitérő: ha az egészségügyi dolgozó (köz)alkalmazott, akkor az általa az egészségügyi tevékenysége közben okozott károkért a munkáltatója áll helyt a beteg felé, de csak a munkakörében okozottakért. A munkaidőn kívül, az utcán vagy szabadságon okozott kárért (pl. elsősegélynyújtás kapcsán) nem. Ezekben az esetekben például egy orvosnak magának kell helytállnia teljes magánvagyonával (valamint a házassági közös vagyon rá eső részével) az esetlegesen magánemberként okozott kárért. Ennek ellenére nem jó kártérítési felelősségcsökkentő taktika az, ha valaki erre tekintettel tudatosan elhárítja a segítségnyújtást, mert egészségügyi dolgozóként ezzel – akár külföldön is! – a segítségnyújtás elmulasztása bűncselekményének minősített esetét követi el.

A teljes cikk a PraxisMenedzsment című lapban olvasható

szerző: dr. med. dr. jur. Hanti Péter ,igazságügyi egészségbiztosítási orvosszakértő, biztosítási szakjogász

The post Mikor tagadhatja meg az orvos az ellátást? appeared first on Hunita.