A főigazgató, aki egyben a folyóirat főszerkesztője, kiemelte: a lehetőségek függvényében kitartó munkával saját angol nyelvű publikációs rendszert kell felépíteni. Ennek első és legfontosabb lépése egy angol nyelvű hazai folyóirat elindítása.
Fodor Pál az MTI érdeklődésére elmondta: fél év alatt sikerült megvalósítaniuk a folyóiratot, amelynek szerzői között – a Történettudományi Intézeten kívül – a legfontosabb magyar egyetemek tanárai is megtalálhatók. A folyóirat szerkesztőbizottságának és tanácsadó testületének nemzetközileg is elismert tagjai Európa és az Egyesült Államok legrangosabb egyetemeit és kutatóintézeteit képviselik. A megjelenéshez az anyagi forrásokat az MTA biztosította.
Távlati céljaik között említette, hogy angol nyelvű könyvsorozatot is indítanának, amelyet a nemzetközi piacra szeretnének bevezetni. Ebben „főleg olyan témájú könyveket kell közölni, amelyek szakszerűen és határozottan képviselik történelmünk magyar értelmezését” – jegyezte meg.
Pók Attila, az MTA BTK TTI főigazgató-helyettese rámutatott: a folyóirattal együtt egy honlapot is indítottak, a http://www.hunghist.org címen megtalálhatók a cikkek. Megemlítette, hogy szakterületeiket „közép-európai beágyazással” is igyekeznek művelni.
A folyóirat célja, hogy olyan témákkal is foglalkozzon, amelyek a környező országok történetírásában is fontosak, egyúttal lehetőséget nyújt a szomszédos országokban magyar témával foglalkozó kutatók és a hazai történészek közötti dialógusra is. A lap olyan magyar és nemzetközi kutatásoknak biztosít fórumot, amelyek érthetőbbé teszik a magyar és közép-európai történelem mélyebb összefüggéseit. A folyóirat másik fontos célja, hogy a hazai történetírás intenzívebben vegyen részt a nemzetközi történetírásban zajló párbeszédekben. A kiadvány emellett történettudományi vitáknak is teret ad.

The post Új, angol nyelvű történettudományi folyóirat a magyar történelemről appeared first on Hunita.

A himnusz kézirata

1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. E napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz (Hymnus) című versét, mely azóta Erkel Ferenc dallamaival (1844) hazánk nemzeti himnuszává vált.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_himnusza

Szegeden a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva adták át idén is a Szeged kultúrájáért díjakat és a Kölcsey-érmeket.

Tulajdonképpen (alapvetően, végül is) a Himnusz napja (lenne) január 22-ike, de ünnep-e még – vagy csak megemlékezés, s mint ilyen, inkább kötelességszerűen kipipálandó esemény, mint belső késztetésből fakadó örömforrás?

Rögtön föl is tehetjük a kérdést, elsősorban magunknak, el tudnánk-e mondani, akár kisebb hibákkal is, himnuszunknak mind a nyolc versszakát? Úgy sejtem, kisebbségben vannak, akik (még) tudják könyv nélkül a Himnuszt. (És nem csak a Himnuszt.) S vajon hányan olvassák el ilyenkor, újra, legalább évente egyszer, ezen a napon Kölcsey Himnuszát? Találgatás helyett inkább buzdítsuk az olvasót erre. Bár aki ezt a cikket elolvassa, valószínűleg magától olvassa a verseket is. Bizonyosan.

Lehetne értekezni irodalmunk, nyelvünk állapotáról – és az úgynevezett magyartanításról.

Vagy gondoljunk csupán a Magyar Tudományos Akadémia indulására, alapcéljára: a „szép művészségek” és a nemzeti nyelv „kimíveltetésére”. Hogyan is áll az Akadémia mai napság ezen célkitűzések megvalósításával, vagy legalább alapeszméinek őrzésével? Kiváló alkalom lenne az ország népét tájékoztatni erről.

És ha már a Himnusz és nyelvünk ügye, állapota – akkor essék szó a reformkorról is.

Haza és haladás, „a haza minden előtt” – elkerülhetetlen a párhuzam keresése napjainkkal…

A reformkor eszméinek napirenden tartása leginkább a mai elitet érintheti kényelmetlenül, ezért nem emlegetik mostanában még annyi lelkesedéssel sem, mint korábban, akárcsak a valamilyen varázsütésre eltűnt polgárságot, polgári értékeket sem.

Nem is oly régen még tervezték Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig című munkájának újrakiadását (1864-ben jelent meg először Genfben, másodjára Pesten 1867-ben), de nem jelent meg a mű majdnem másfél évszázada, holott egyedülálló alap- és emlékműve a reformkornak, a szerző pedig a szegedieknek is ismert (ha másról nem, az utcájáról). És emellett élvezetes olvasmány, csodaszép szöveg, melyet még szívvel is írtak.

 A magyar nyelv és irodalom ügye a kultúra napján is, mint mindennapjainkban, meglehetősen háttérbe szorult, akárcsak az Akadémián. Sorskérdéseink taglalásakor a magyar nyelv ügye a legritkábban kerül komolyan szóba. (A magyar nyelv tanulására legfeljebb külföldiek kapnak ösztöndíjat, a magyar diákok felsőfokú nyelvvizsgával a zsebükben elhiszik, hogy bírják az adott idegen nyelvet, legfeljebb magyarul nem tudják kifejezni magukat…) Aligha csak Kölcsey, és különösen Vörösmarty, nem lelné honát a hazában. A magyar nyelv és irodalom ügyét, mint minden kultúra (egyik vagy legfőbb) alapját, magáénak érző filosz/bölcsész is komoly bajba kerülne, ha össze kellene egyeztetnie a hangzatos szólamokat a napi gyakorlattal. Vajon miért hiszik, hogy a nemzeti nyelv és irodalom kenyéren és vízen is eléldegél? Ez egyébként igaz! De nem jogosít föl arra, hogy vízen és kenyéren tartsák is! Az idei díjazottak között szintén alulreprezentáltak az ünnep alapját szolgáltató „szakma” képviselői. Most már nem ünneprontás, majdnem egy évig, ha emlékeztetünk erre, és arra is, hogy e látványos mellőzés ellenére a díjosztók nagyon is sokat merítenek (még?!) az irodalomból…

Zsoldos Sándor

The post Megkésett(?) gondolatok a Magyar Kultúra Napjához appeared first on Hunita.