Európa szívéből
Bernardo Bertolucci (Parma, 1941. március 16. – Róma, 2018. november 26.) olasz filmrendező, forgatókönyvíró, költő. Édesapja a XX. század egyik legjelentősebb olasz költője, Attilio Bertolucci. Testvére, Giuseppe Bertolucci szintén filmrendező. Filmrendezői pályafutását a fiatal Bernardo Pier Paolo Pasolini támogatásával kezdte, de már első önálló filmjében megpróbált kitörni Pasolini árnyékából.
Világhírnevét elsősorban az 1970-es években készült, sokat vitatott, kereskedelmileg viszont sikeres alkotásainak köszönheti.
Ilyen az 1976-os Huszadik század (Novecento / az 1900-as évek).
„Filmemben az útról kívántam beszélni, amelyen Emilia tartomány eljuthat a kommunizmushoz. Tökéletesen elpusztított országnak rémlik ma az én szememben Olaszország. Olyan benyomást tesz rám, mintha csak az imént vészelt volna át egy háborút (a kultúráról beszélek, tehát csak képletesen értendő a hasonlatom). Szinte minden helyi kultúrát elpusztított a fogyasztói társadalom, megfojtott a tömeginformáció eszközeivel. Ebben a pusztaságban csodálatos szigetként tűnik föl a szememben Emilia, az ott lakó nép mind a mai napig tudatában van ősi, hagyományos kultúrája fontosságának, annak a kincsestárnak, amelyet nem szabad eltékozolni, elvesztegetni.”
(A Lityeraturnaja Gazeta című szovjet lap alapján: Filmszem, 1978. szeptember)”
„Nyugodtan állíthatom, hogy a Huszadik század a rendszer ellentmondásainak lehetne a dokumentuma. Valahogyan befészkelődtem a rendszer ellentmondásai közé, sikerült elérnem, hogy az amerikaiak hatalmas összegeket bocsássanak a rendelkezésemre. Csak úgy bizalomból, azoknak az összegeknek az alapján, amelyeket az Utolsó tangó révén sikerült bekasszírozniuk. Láthattam az amerikai filmesek arcát Cannes-ban, akik viszont még soha nem látták a filmemet. Ugyancsak föl voltak kavarva, botrányos volt számukra, ahogy hirtelen megjelennek benne a vörös zászlók. […] A népszerűség számomra azt jelenti, hogy vitatkozzak. A népszerűség az ő számukra azt jelenti, hogy sok belépőjegyet adjanak el, sok pénzt zsebeljenek be. És szintén Cannes-ban történt: Tennessee Williams, a zsűri elnöke egy sajtókonferencián tiltakozott a filmekben megmutatkozó erőszak ellen, és világos célzásokat tett a Huszadik századra. »Nem akarom látni, hogyan öldöklik le rettenetes módon a gyerekeket, akárcsak 2000 évvel ezelőtt a Colosseumban.« Azt válaszoltam neki: »Akárcsak My Laiban, nem is olyan régen!« Az erőszak nem a rómaiak magánterülete. Nagyon jónak találom a parasztok kegyetlenségét a fasiszta tiszttartóval szemben. Jogosnak érzem. Azt hiszem, itt is jelen van a dialektika: a parasztok az erőszak alkalmazásával vesznek bosszút; s egy másik pillanatban, mindent feledve kibontják a hatalmas vörös zászlókat.”
(Az Elan című német lap alapján: Filmszem, 1978. szeptember)
Bernardo Bertolucci epikus alkotása világszerte nagy feltűnést keltett, és zajos ünneplésben éppúgy részesült, mint komcsik és libsik finnyás elutasításában…
Nálunk a szocializmus alatt bár be mutathatták, de illő méltatást nem kaphatott a szocialisták törtető bugrisságának realista bemutatása miatt… azóta meg a tolvaj szocik hazaáruló utódai cenzúrázták ki és hallgatták el mindenhonnan…
Legismertebb műve az Oscar-díjakkal elhalmozott Pu Ji – Az utolsó császár (1987). Bertolucci szinte mindegyik filmje forgatókönyvének megírásában közreműködött.
Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...
