A muszka

A muszka szavunk 100 esztendeje eggyaránt jelentett (nagy)oroszt meg kisoroszt (ukránt) is…
Igen időszerű ma Gyalunk e költeménye… így 107 év múltán… e didergető hidegben…

A muszka

A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.

Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegit
És él szelíden, bizton, új hazában
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja !

Prokop Petőfi nyelvét töri lassan
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta
S még mindig, mindig, mindig egy a nóta.

Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan
És varjakat lát szállni Mármarosban.

És odamegy halk lassan a gyerekhez
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek
És hallja távol haldoklók jaját
S mintegy magának rebegi szegény :
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én !

Juhász Gyula

A muszka – Először a Világ 1915 november 28.-ai számában jelent meg, majd a Szeged és Vidéke 1915 november 29.-ei, ezután a Makói Újság 1915 december 1.-jei számában, utóbb pedig A Munka 1921 március 27.-ei számában.
A muszka fölbukkan a Gyulai Ágost szerkesztette Háborús Antológia’ban (Budapest 1916 149.o.) majd a Késő Szüret (1918) kötetében (103-104.o.) és a Hárfa (1929) kötetében (58.o.) is.

A Munka 1921 március 27.-ei számában az utolsó sor így csendül :
Bocsáss meg, nem én öltem meg, nem én !

Ma e fagyos estén talán még jobban átélhetjük a muszka fűtő lelki ismeretét…
no meg annak a mélységes furdalását…

Hátborzongató történelmi távlat és azzal a személyes kapcsolat, hogy öregapámat épp ezidőben tanította Juhász Gyula éppen ebben az iskolában, ahol a (megbecsült rabságán túl a lelkiismeretével is küzdő) muszka fűtött… Öregapámnak csak a unoka-bátyja esett a muszkák áldozatául abban az esztendőben…
Abból a családból… Az eggyetlen gyermek ! Így lett Papp Gyula örökén Ő a helyette nevelt gyermek…

Ajánlott olvasmány még :

MUSZKANÁTHA – SPANYOLNÁTHA – KÍN(J)ANÁTHA

Muszkanátha néven terjedt az influenza már 1890-től (Szegedi Hiradó 1890: 4. sz).
A muszka az ’orosz (ember)’-t jelentette (Bálint Sándor : Szegedi szótár Budapest, Akadémiai Kiadó 1957.), többnyire annak rosszalló alakjaként. Bizony muszkabogár néven futott még a csótány is akkoriban.
E kórszaporító bogár pedig éppen Tömörkény István – szégyen szemre máig kiadatlan – kéziratos tájszótárában élte túl napjainkig (Tömörkény István : Szegedi tájszótár k. Magyar Tudományos
Akadémia kézirat 1900.).

Kórtörténetileg érdekes, hogy mennyire nem használjuk forrásként irodalmunk egyik legközlékenyebb csillagát, Krúdy Gyulát, pedig sok érdekeset mesél a kor kórjairól…

„Az influenza nevű betegség paprikázza meg az orrokat, szemeket; ólmot önt az agyvelőkbe, a csontokba; köhintet vagy földhöz vág; lázba visz, mint valami pokoli mámor, vagy rád térdepel, hogy erőtlenné tegyen. Honnan jött? Annyi bizonyos, hogy már a múlt században itt volt, miatta maradt el egy télen az orosz háború, mikor a kozákezredek már a galíciai határon álltak. Stílszerűen: muszkanátha volt a neve, de az akkori emberek, a múlt század táplálkozási hiányt alig ismert emberei könnyen kibírták. Volt olyan, aki kétszer is túlesett rajta. De hol van a mai, elképzelhetetlen viszontagságokon, háborúkon, forradalmakon, nélkülözéseken átment emberi szervezet a régitől? A nagyon okosak azt mondják: nem szabad vele törődni, mert járványok mindig voltak és lesznek a világon. A mostani járvány ellen a legjobb szer a jókedv, gondtalanság, életvidámság, mert a betegség csak a borult embert meri megközelíteni. »Fel a fejjel, bátran a veszélyes helyeken!« – idézik a dickensi örökkapitányt.” (Krúdy Gyula : A piros orrú ember, 1933. )

„A régi, becsületes muszkanátha, amelybe okvetlenül bele kellett halni minden öregembernek, ha néhányszor már kiállotta is, azzal vigasztalgatta magát, hogy kitanulta, megszokta, megbarátkozta a betegségét: ez a régi becsületes betegség nem mert előbb jönni, mint tél elején, zordon, mocskos, kiállhatatlan időjárásban, amikor az embernek amúgy is jólesik az otthon való tartózkodás. Az embernek volt kedve a kúrához. »No, ez csak a negyedik muszkanáthám – mondta még kilencven esztendős korában is az ember magában. – Jósa doktor azt jósolta, hogy hátra van még egy. Ha azt is kibírom: örökké megmaradok.« Az ember tehát nyugodtan nézett a kedvetlen időjárás elé, tudta (hisz a csalhatatlan doktor mondta), hogy még két influenzája van hátra.” (Krúdy Gyula : Kornél öröksége, 1928. )

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...