TÁPAI LAGZI – 1920

TÁPAI LAGZI

A magyar ősz csodálatos aranyszínei csillogtak a tiszaparti fűzfák erdejében. A töltésoldalon szembejön velem Szűcs Mihály bátyám, Szeged mezőgazdaságának érdemes történetírója, a magyar föld és nép hű barátja, hívom őt is a lagziba, Tápéra. Nem jöhet, a városba kell mennie, így hát egyedül ballagok toronyiránt. A falu ott terül el a töltés oldalában, hangjai már előre köszönnek. A kacsák hápognak az úsztatóban, lovak nyerítenek az itatónál, álmos sertések röfögnek a vályú mellett és egy-egy kutya is elvakkantja magát.

Ahogy a faluba befordulok, zeneszó és kurjantás jön felém a Nepomuki Szent János mennyezetes szobra felől. A lagzi népe jön az anyaszentegyházból. Elöl pántlikás legények, virággal a fekete kalap mellett, két zászlóval, amelyekről az idő és eső lekoptatta a fölirást: Éljen Reök Iván követünk! A legények után a leányok sokadalma következik, majd az öregek jönnek. Boros üvegek topáza és rubinja csillog az október végi verőfényben, a rezesbanda is rázendít, ami csak fokozza a kurjongató jókedvet. Táncolva, dalolva megy a menet a lakodalmas házhoz, a vőfély kommandírozza őket. Magam a festő úrral, ahogy itt Heller Ödönt nevezik, még kiballagok a tiszapartra, megnézni, mit csinál Takács Pista bátyánk, az országúti csősz, akinek viskóján nincsen egy ablak se, de az ajtaja be van téve.

– Hogy van kend Pista bácsi? – kiáltunk be az öregnek.

– Szuszogok, kéröm – felel ki az öreg. – Kemény tél lössz, a pesti újságban olvastam, egy francia mondja. De magam is úgy érzöm. Tegnap este átjött ide pár rác, bajok vannak ott lenn. Nem akarnak a legényök odaát a vérbe mönni. Nagy feneövésben vannak a népek mindönütt.

Aztán elkérdezzük, hogy mivel is világít majd Pista bácsi a télen, ebben a sötétben?

– Majd világít a hideg, mög a hó – feleli Pista bácsi, aki a deák oskolából is kijárt egy osztályt, és valamikor világot is látott. Most itt él az országút közepén, és a pesti lapokat viszi ki a földekre.

Napeste lévén, befordulunk megint a faluba. A gyerekek, a legtöbb piros sapkában és mezítláb, jönnek a kútról. Egy csikó sebes vágtában rúgtat el mellettünk. A lagzis ház előtt nagy csődület. Szellős sátorban van a lakodalom, a hangászok, egy tamburás meg egy citerás már munkálkodnak, a sötétedő sátorban rúgják a port, lányok, legények járják a táncot, egyrészük a sátor előtt gangoskodik, ki-ki a párjával. A sátor mélyén, a lócán ülnek a násznagyok, fehér selyem jelvényük világít a homályban, a pipájuk tüze is fölcsillan. Előttük újbor, és lakodalmas fonottkalács. Dávid János és Kónya Örzsi esküvője volt ma, Török Mátyás és Zakár István a násznagyok. Meggyújtják a két petróleumlámpást a sátor mennyezetén és előlép Ördög Sándor vőfély, akit mint jó tréfacsinálót és rigmusmondót igen kedvelnek az idevalósi népek. Egy üveg bort, kaláccsal koszorúzva tesz le az asztalra, a szokásos köszöntő-verssel, amelyben Ádám maradékiról és a kentek hajlékiról tesz említést. A vendég, aki a nászajándékot (pénzzel kibélelve) hozta, illedelmesen előlép élete párjával és egy pohár borocskát iszik, majd beáll szépen a táncba. Lassacskán jócskán megtelik az asztal, a násznagyoknak minden érkező vendéghez van egy szíves szavuk és egy kedves kötődésük. A vacsorát is kezdik fölszolgálni, van itt még hálaistennek leves, hús, kalács. – Szögényök vagyunk, de jól élünk – mondja a tápai ember. Elnézem a táncoló párokat. Szép szál legények vannak köztük.

– Ugyan magasra nőttek – mondom Török násznak, mire ő jelentősen bólint:

– Jó föld ez kéröm.

És mosolyog. A beszéd sora sok mindenre kerül, életről, halálról sok szó esik, régi lagzikról, garasos szivarról, tizenötkrajcáros liter borról, csak politikáról nem esik itt egy árva szó se. Az az urak dolga ott benn a városban, meg ott fönn Pesten, ahonnan a törvény jön, meg többek között egy nóta is, amit roppant lelkesen citeráznak meg tamburáznak éppen. Lina a címe, gondolom Zerkovitz a mestere, az egyik nász azt mondja: igencsak talp alá való. Magában gondol még valamit, de egyszerre csak új nóta támad és a fehércselédek apraja-nagyja harsányan fújja, hogy:

Kistápai kislány vagyok,

Búcsúzok a babámtúl…

Magam is búcsúzom a falutól, amely teljes holdfényben ragyog az őszi éjszakában, szinte világító, fehérre meszelt házaival. Az országúton rejtelmesen susognak a nyárfák, a Tisza vékony ezüst szalagja álmosan csillog, a túlsó parton is nyárfák vannak és fűzfák, magyar fák, csak a magyar nóta hallgat most ott, az éjszakában, amíg megvirrad még valaha…

Szeged, 1920. október 31.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...