ILLYÉS GYULA : HÁRFA

ILLYÉS GYULA : HÁRFA
Juhász Gyula versei – Genius-kiadás

Az utóbbi évek esztétikai zürzavara, a különféle költői iskolák a költészetnek annyira a külsőséges, megtanulható, iskolás, «formai» elemeire terelték a figyelmet, hogy nem árt, ha egy percre emlékezetünkbe idézzük azt, ami hitünk szerint a költészetben lényeg, ha egy igazi költői temperamentum méltatása előtt elgondolkozunk, mi is az a poézis, amely nem az iskola, hanem az élet számára készül. Milyen, vagy milyennek kellene lennie…

Verset sokan írnak; költő az, aki – akár tíz sorban, akár tíz kötetben – meg tudja mutatni magát úgy, ahogy él, lélekzik, jár közöttünk bajaival és reményeivel, aki anélkül, hogy az életben ismernénk, el tudja hitetni, hogy itt volt és mi elhisszük, hogy ilyen vagy olyan volt, – ez az én első kritériumom. Aki eleven képet csinál magáról és vallást hozzá, vagy legalább is legendát vagy mitoszt. Hány ember élt itt mióta föld ez a föld és hányat ismerünk közülük? Századok vonulnak szörnyű áramukkal, – egy-két hadvezér alakja ködlik, akiket tetteik, gesztusaik aránytalan monstrumokká növeltek, egy-két tudós… de csak mint árnyékok alkotásaik mögött, – akiket eleven, kétlábon járó embereknek látunk, azok a költők. Itt van Catullus, jobban ismerem legmeghittebb barátomnál, itt van Dante, Villon, vagy közelebbről Balassi, Csokonai, Petőfi… Sapho arcát tisztábban látom, mint Georges Sand-ét. Távoli szenvedések és örömök követei ők, akik hírt hoznak elsüllyedt világokról s a mi korunkon is tovább futva haladnak eljövendő emberöltők felé, hirdetve az örök reményt vagy reménytelenséget. Akik közülünk hozzájuk fognak csatlakozni, azok a mi korunk költői.

Nem az jellemzi őket, hogy szép, jó, erkölcsös vagy hazafias verseket írnak. A legszebb, a legformásabb verseket az epigonok szokták írni, amazok nyelve gyakran dadog, elbotlik… Az igazi, az «eredeti» költők nem is verset írnak, hanem legfeljebb csak versekben írják meg azt, amit máskép nem tudnának elmondani. A világ legegyszerűbb, legáltalánosabb, tehát leglényegesebb dolgait, mint Juhász Gyula. De az ő hangjukban megvillan ez általánosságok örök, kifürkészhetetlen tragikuma. Ez az, ami verssé teszi a verset, ez a hirtelen fény, mozdulat vagy csengés az, amelyben megrebben az élet, ez az, ami – bárhogyan jöjjön is – hitelt ad a költeménynek. Ismerek versírókat (nagy számban), akiknek ragyogó műveit olvasván, azt kell mondanunk, hogy ez bizony kitűnő, semmi kivetni való benne -, de nem jut eszünkbe, hogy valaha is mégegyszer elővegyük. Hiányzik belőle az, ami hozzánk kötné. Vannak ismét mások, akik hozzánk érnek, de mégsem lesz velük tartós barátságunk, rájövünk, hogy hazudtak… Vannak végre – egész kis számmal – költők, akiknek hiszünk. Elhisszük legképtelenebb víziójukat is, mint a hívő a pap szavait -, elhisszük, hogy a föld s az ég olyan vagy olyan volt, amilyennek őt látják vagy látták, tagjai leszünk annak a megfoghatatlan, titkos szektának is, amelyet ők alapítottak.

«Szavaiból kicsengeni vélték azt a panaszt vagy köszönetet, amelyet ők maguk intéztek volna Istenhez, ha tudják, mi is az igazi panaszolni vagy köszönni valójuk -, mondja Krisztus híveiről Jaques Maritain, – ez nyerte meg őket; a csoda, az igazolás a nehézfejűeknek kellett.» Ehhez hasonlítható a költő és verse.

A költő versében néha tíz sorban csendül fel ez a hang, néha – mint például Adynál – egy-egy vers teljes egészében lesz ilyen sistergő reveláció, néha egy egész költői oeuvre-n vonul végig mély szordinó gyanánt. Mindenik vers hozzátesz egy kis hangot, mindenik vers után fölrezg a levegőbe egy kis harangkongás, amely egyedül eltévedne, de a többiek fonalán helyet kap, érték lesz, elengedhetetlen része az egész szimfóniának. Ilyen Juhász Gyula költészete.

Mintha már nem is a mi korunkban élne. Messziről cseng a versek zenéje, legelőször a zene, a harmónia az, ami fülünkbe hat, tompa, ismerős kesergő, mélabús magyar muzsika, amely elmondott, de soha meg nem vigasztalt fájdalmakon kesereg. Az egyre ismétlődő dallamból lassan kivesszük az értelmet. Távoli, magányos énekes szava ez, aki elhagyott vidéken bolyong s legföldhözkötöttebb gondjai közepette arcát egyre az ég felé fordítva dalol -, nem nekünk, nem az embereknek, hanem a világmindenségnek, az öröklétnek, önmagának. Ezért nem is igen törődik azzal, éneke tetszik-e azoknak, akik véletlenül meghallják, nem keresi azt, hogy dala szép legyen, választékos, – azt mondja, amit ő érez és úgy, ahogy közvetlenül ő érzi, nem törődve azzal sem, elpanaszolták-e már ezeket a fájdalmakat.

Én mint a gyermek nézem e pokolt már,
Bús gyermek, aki mindent megtudott már.

Hogy vágyunk, mely száll büszke szűz egeknek,
Egy édes ringyó ágyékán pihen meg.

Hogy hősei száz égzengő rohamnak
Egy büdös árok fenekén rohadnak.

Hogy Krisztus, függvén az örök kereszten,
Magán sem tud segíteni, elesetten…

Hogy életünk perc tévedése, más sem
S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen!

Eredendően magyar költő, mint Ady, – «elátkozott föld elátkozott költője», – a legigazibb «počte maudit», akit azonban ez az elátkozottság még sem Lucifer oldalára állít. Juhász Gyula a katolikus természetű magyar szemlélet költője.

Tűnik, múlik az egy emberöltő
S én maradok a falusi költő.

Mint a bakter kicsi háza mellett,
Szalutálok tünő életeknek.

Piros zászlót lengetek hiában:
Forradalmas, titkos régi vágyam.

Körülöttem csönd van s réti rózsák.
Ó ki tudja, tán ez a boldogság?

S én dalolva fölnézek az égre
S meghalok, mint Isten szegénykéje.

Ezek a sorok azonban Juhász Gyula lírai mondanivalójának már legvégső rezüméjét adják, ezek foglalják össze legtömörebben – nem a legszebben – azt, ahogyan őt az eljövendő nemzedékek elképzelni és ismerni fogják. Költészetének ez az alaphangja, költői fejlődése azonban még sok más tónust mutat, amelyeken át ennek a hangnak tisztaságához jutott. A «Hárfa» anthológia. Még ez anthológián belül is anthológiát kell csinálnunk, hogy megkapjuk azokat a verseket, amelyek Juhász Gyula költészetének egyéni vonalát tisztán reprezentálják.

*

Juhász Gyula eredendően magyar költő, azonban jellegzetes magyarságában is ép oly «nyugatos», akár Ady vagy Babits, vagy a «Nyugat» plejadjának bármelyik tagja.

Az ő nyugatosságában azonban már a kezdet kezdetén preponderens szerephez jut a magyarság, s csakhamar teljesen visszanyomja a nyugati, pontosabban francia befolyást, amely nemcsak befolyás, de éltető, ösztökélő erő is volt, formáival, lendületével hirtelen új magaslatra emelte a századeleji magyar költészetet. Juhász Gyula lírája tért vissza legelébb, nemcsak témájában, de hangjában, hangulatában is a magyar földhöz, bár formája nagyrészt mindvégig nyugatos maradt. Versformája és mindaz, ami külsőség a költészetben, a francia példák után nagy könnyedségre, gazdaságra, szabadságra tett szert, magába olvasztotta a szimbolizmus utáni francia poézis minden eredményét és ezek a formák illettek is az ő magyaros lelkületéhez, az 1906-1910-es magyar lírai szemlélethez, amely a maga búskomorságában, elégedetlenségében amúgy is igen hasonlított a baudelaire-i spleen-hez. S következésképpen e kor hangulatának ép úgy megfelelt a baudelaire-e spleen-nel egy törzsből fakadó parnasse-i elzárkózottság is, a verlaine-i csapszék- és templom-zsolozsma is, sőt Jammes békés természetimádata is.

Juhász Gyula költészete érintette e költői attitüdök csaknem valamennyiét, de valamennyit már kezdettől fogva csak próbaképpen, hogy aztán lírája a legnehezebb, a legnemesebb forma: az egyszerűség felé hajoljon, amely a magyar költészet hagyományos formája volt. Itt találta meg az igazi hangját.

Ez a fejlődés nem volt egyenesvonalú, újra és újra feltűnnek az idegen eredetű formák, de már olyan magyar élet áramlik bennük, hogy teljesen meghódítottaknak tekinthetjük őket, a magyar szellem szerzeményeinek.

Gondolok itt elsősorban Juhász Gyula háború után írt parnassista szonettjeire. (Városok, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Szonettek Tinikének, stb.) Mily messze vannak ezek Leconte de Lisle és Herédia személytelen költészetétől! A francia Parnasse furcsa, izgató objektivitást követett: a költő akarva távoltartotta magát attól, ami legnagyobb szívügye volt, méltatlannak ítélvén, hogy magát, legbensőbb érzelmeit kiszolgáltassa, s a Parnasse-ban épp az volt a művészet, ami ellen a költő küzdött, hogy a leírt tájon, a leírt antik hős arcán mégis, az elfojtottság ellenére is, felvillant a költő lelke, mintegy béklyóbaverten, de mégis mozdulni vágyón… Juhász Gyula parnassista szonettjeiben is megvan az objektivitás, de a legszemélyesebb lírával átitatva. A Parnasse-hoz csak annyiban sorozhatók, hogy bennük a költő magáról is úgy beszél, mint a tájról, olyan objektíven, mintha már saját maga is oly távoli s álomszerű lenne, mint e városok és hősök emléke.

És Juhász Gyula spleen-je! Szinte lépésről-lépésre lehet követni, hogy lesz ez a baudelairei spleen búskomorság, hogy hagyja el hajdani magas ideáljait, hogy alakul át magyar fájdalommá s hogy válik belőle szomorú magyar tűnődés és végül magyar fajszeretet.

A képzelt utazás villámröptű vonatján,
Mely légen s égen át új álmokat keres,
Nem érdekel a táj, se tiroli, se talján,
London se, Moszkva se, mert én vén szekeres

Nagyon is jól tudom, hogy minden földi tájon
Egy nagy szerelem él és egy nagy fájdalom,
És minden romokon csak magamat találom

– – – – – – – – – – – – – – – –
(Gyászpompa)

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó,
S a kolomp úgy méláz a lomha légben
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

(Ősz)

Én szeretem a hű teheneket,
Szemükben annyi mélabú eped.

És szeretem a fáradt lovakat,
Mikor a jászolnál boronganak.

És szeretem a víg kakast, ha szól,
Mikor gyöngy szürkül lila ég alól.
– – – – – – – – – – – – – – – – –

(A mizantrop.)

«Vidéki» verseiben jutott el Juhász Gyula a maga sajátos hangjához.

*

Juhász Gyula igaz költői temperamentum, költészetében ez a költői temperamentum az uralkodó elem. Teljesen erre bízza magát. Igazán költői, megéneklésre érdemes érzései azonban igen gyakran hagyományos költői szavakban fejeződnek ki, s ez a sok költészet már az elevenség rovására megy. A bokák karcsú íve, a vállak vonagló vonala, az ívor fog, az ajak bíbora, az élet nagy harca, – ezek mögött az ember nem vállat vagy fogat, hanem csak költészetet, csak eszközt lát. Juhász Gyulát nagy költői temperamentuma gyakran teszi banálissá, de ez a hétköznapi költészet mégis gyakran tud a hétköznapok költészete is lenni, az eseménytelen, fojtott magyar életé.

Ezekből a banalitásokból, ezekkel a banalitásokkal árad ki költészetének magyaros aromája és vallásos áhítata. Szemlélete a tipikus, mindent realizáló magyar szemlélet, amely idegen minden metafizikától s amely a végtelen, de mégis bejárható tájakon túli világ tárgyait valóságnak, elérhető dolgoknak veszi, amely számára az ég, a föld folytatása, nem új világ, hanem csak az itteni föld tágabb határa. A csoda nem az, hogy a földön túl még mennyi is van, hanem az, hogy ember van, aki ugyan egy ideig szépen elél a föld hátán és az ég alatt, de ha meghasonlik, se égen, se földön nem talál vigaszt. Nem lázad fel, legfeljebb átkozódik, de végül is belenyugszik valami minden-mindegy hangulatba, amely elég közel jár a katolicizmus filozófiájához, csak éppen abban különbözik tőle, hogy istenről sem hiszi el, hogy változtatni tudna ezen.

Az igazi, tipikusan magyar vallásos tünődés mindig baljóslatú. Juhász Gyulának azok a legszebb versei, amelyekben ez fejeződik ki. A magyar végzet úgy illik az ő saját sorsához, – magáról dalolhat, mikor népéről dalol. Ez a mély és mindenre kiterjedő identifikálás költészetének legnagyobb ereje. Mindenhez szívvel-lélekkel odatartozik. Szerelmes verseiben is csak magáról beszél, ezért énekli oly gyakran és tudja oly bensőségesen énekelni a reménytelen szerelmet. Itt olyan hangokat üt meg, aminőket előtte csak Kisfaludy és Vajda hallattak a magyar lírában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmult, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvetélt szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Anna örök)

*

Mint minden igazán lírai, csak önmagára hallgató s csak önmagának éneklő költőé: Juhász Gyula költészete is egyenetlen. De ép ez az egyenetlenség, ez a szabadság tette lehetővé, hogy temperamentumának legsajátságosabb, legrejtettebb elemei napfényre kerüljenek. Így ismerhettük meg őt olyannak, amilyen valójában, így ismerhettünk meg minden oldaláról egy embert, aki itt él közöttünk remény és reménytelenség között dobálódzva, akinek elhisszük szavát, aki szabadjára engedett szavain túl benső akcentusával megérintette azt, ami ennek a kornak panaszolni valója; aki költő.

Nyugat· / · 1929 · / · 1929. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Juhász Gyula: Hárfa (Genius Kiadás, 1934)

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...