Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívembõl, míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát
Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a léten túli lét
Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák
Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.

1917

Ajánlott olvasmány :

Spalato nevének eredete – Rekettyevár vagy Palota ?

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz oldalon jegyzik :

Tóth Árpádnak ez a nagy elégiája olyan egyszerűen, olyan áttetszően kezdődik, mint egy népdal:

Már maga a motívum – a természetbe félig beleolvadt figyelem motívuma – olyan, hogy mindjárt egy halom vers visszhangzik rá, például Ronsard híres verskezdete:

Vagy ugyanezt a testi-lelki helyzetet így írja meg Arany a Bolond Istók-ban:

Természetesen Tóth Árpád verskezdése nem határozza meg a leendő verset. Nem tudjuk, hova fog kanyarodni a költő figyelme, nem sejtjük, mit fog meglátni a világból egy rekettyebokor ágain át, de egy bizonyos: már az első sor hosszú, széles ívű folytatást ígér. Az alexandrinus kényelmes lejtése, a tűnődő természetközelség motívuma lassan lépő, meneteles verset idéz fel várakozásunkban. S mint tudjuk, be is váltja ezt az ígéretet. A vers szerkezete világos: az egyszerűtől halad a bonyolult felé, a közelitől a távoliig, a látványtól a látomásig. Az a kivételes ebben a meneteles versben, az a magasság, amit a rekettyevirágtól az emberiség sorsának víziójáig bejár.

A vers egyetlen alapképre épül. A rekettyevirág olyan, mint egy kis hajó: ebből az apró hasonlatból, ami alig is hasonlat, inkább csak költőhöz illően szabatos természetmegfigyelés, ebből fejlődik az emberiség új özönvizének látomása, az emberhajók katasztrófája, a hajókép millió változata. De ez a látomás nem fejlődik gyorsan. Tóth Árpád általában mozaikosan szerkeszt; egy-egy kép érvényét ritkán terjeszti túl egy-egy versszakon; ez a vers – egyetlen alapképével – kivételes az ő költői művében. De itt sem szánja el magát azonnal a hajókép kiszélesítésére. Az első három versszakban csak a virág a hajó; az ember még „lomha óriás”, akinek leheletétől megreszket az egész arany hajóraj, akinek lelke bányáiból a bú vihedere kereng fel – csupa hajótól idegen kép ez, az embergályák látomása még nem született meg. A változás csak a negyedik versszakban történik. Én is hajó vagyok – mondja a költő. És ezzel beléptünk a vers második részébe, a voltaképpeni vízióba.

De mielőtt beléptünk a vízióba, átléptünk egy küszöbön. Egy kétsoros átmenet vezetett minket tovább. Ez az átmenet így hangzik:

Így dicséri Tóth Árpád a rekettyevirágok boldog hajóit. Annyit jelent ez a dicséret, hogy a versben itt bukkan fel legelőször az embergályák képe, konok kapitányukkal, az öntudattal. Miért itt? Megkockáztatom a föltevést: egy rím miatt.

Nézzük csak: hol is tartottunk? A harmadik versszak vége felé.

– szól a költő a rekettyevirágokhoz, azután megáll egy pillanatra. A következő lépésen gondolkozik, a következő lépésen, mondom, mert ezt a verset elejétől végéig írták, ez a hosszú vers kivételes módon egybőlszabott. A költőnek a „harmatát”-ra kell rímelnie. A századelő ízlése könnyen és gyorsan ugrasztja ki a „gyarmatát” rímet, s a „gyarmat” szóból másodpercek alatt gombolyodik ki az amúgy is kísértő kép: gyarmat, hajó, kapitány, vágy, öntudat.

És ha ez a föltevés teljesen alaptalan is, akkor is jellemző. Tóth Árpádnak a rímihlet állandó eszköze, számára a rím a félig tudatos gondolat verstani arca, s a „gyarmat” szó felbukkanása itt, ezen a helyen, mindenképpen a vers fordulópontja.

Én is hajó vagyok – kezdődik tehát a vers második része. S a megtalált képazonosság megrendítő részletképeket ránt magához:

És tovább:

Egy nagy költői mű legmagasabb pontjain járunk ezekkel a képekkel. Innen már könnyű továbbemelkedni, fölszállni az egész emberiség fölé. A látomás evidenciájával szól a következő versszak:

S a zárórésszel: az ember-utáni csend, az ember-utáni béke ígéretével eljutottunk a vers alapparadoxonához. Mert mi is a vers úgynevezett mondanivalója? A költő azt állítja, hogy csak az emberiség kipusztulása után lesz béke a világon. Mi ezt gyönyörűnek találjuk. Miért? A művészet ősi paradoxona ez, az arisztotelészi tragédiaelemzések óta próbáljuk megfejteni a leírt fájdalom, a szóba rögzített reménytelenség érthetetlenül fölemelő, életerősítő hatását. Tóth Árpád esetében könnyű dolgunk van: az Elégia 1917-ben íródott, az első világháború harmadik esztendejében; teljesen világos a költő már-már atomapokalipszist látó háborúgyűlölete és megrendítő békevágya. De ha nem ismernénk a dátumot, akkor sem esnénk egy pillanatnyi tévedésbe sem. Hallottunk már sokkal súlyosabban káromló szavakat az emberi fajról a magyar költészetben, hallottuk már, hogy „az ember fáj a földnek”, és tisztában vagyunk vele, hogy a keserű orvosság is gyógyít. Csak éppen elemző módszereink túlságosan durvák ahhoz, hogy a keserű mű gyógyító útját követni tudnák az emberi szervezetben.

A vers utolsó sora nem is elégia, inkább himnusz. A fehér lótuszvirágból úgy száll ki a hószín szárnyú Béke, mint egy görög szabású győzelemistennő, egy hajóorron álló Niké. De az a virágból szabott hajó mégsem Győzelmet emel föl jelvényként, hanem Békét. S ha mégis győzelmet, akkor egyetlenfajta győzelmet: a befejezés sikerét, a költő győzelmét az anyagon, a pusztulás látványából szűrt, élni segítő művészetet.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...