Amikor Kézai Simon mester szeretett királya, a jobb sorsra érdemes IV. (Kun) László (1272–1290) tájékoztatásául megírta Gesta Hungarorumát, tanulságos gondolatokat vetett fel. A külországokat megjárt udvari pap név szerint Paulus Orosiust marasztalja el a magyarokkal szembeni erős elfogultság miatt. „Ugyancsak ő abban a vonatkozásban is meglehetősen eltért az igazságtól, hogy a magyaroknak csupán balszerencsés kimenetelű csatáiról emlékezett meg, a szerencsés kimenetelűeket pedig hallgatással mellőzte, ami nyilvánvaló bizonyságát adja gyűlöletének. Én, mert az igazságot akarom követni, a szerencsétlen csatákat éppúgy beillesztem elbeszélésembe, mint a szerencséseket.” Ma már tudni lehet, hogy nem Orosiuson kellett volna elvernie a port, de a tárgyilagosságra való törekvés e korai megfogalmazása intő példaként állhatna a jelenkori magyarság előtt. Függetlenül attól, hogy az alább ismertetendő „szerencsés csata” első ránézésre nem olvasható Kézainál.

907 július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni csata Pozsonynál, amely korai hadtörténetünk egyik legfényesebb helytállását hozta. Sajnos erről a győzelemről egyetlen magyar krónikás nem emlékezett meg (nemcsak az idézett Kézai Simon, hanem más krónikás sem); a korabeli kútfők közül csupán két német évkönyv szűkszavú előadása árulkodik övéik súlyos vereségéről. „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4-én” – ismeri el a Salzburgi Évkönyv. Ennél többet mond a Sváb Évkönyv, amely meglepő tárgyilagossággal ítél úgy, hogy a bajorokat felelősség terheli saját balvégzetük miatt: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”

A küzdelem nem akármiért folyt. Az Avar Kaganátus bukása (822 k.) után alig néhány évtizeddel újra egy steppei birodalom kezén egyesült a Kárpát-medence, és ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált avarság nem fejtett ki ellenállást a honfoglalókkal szemben, sőt a magyar etnogenezis részévé vált; a morvák elmenekültek vagy beolvadtak; a dél-erdélyi bolgárok jelenlétük viszonylagos súlytalansága miatt szintén nem szólhattak bele az új rend kialakulásába: egyedül a Keleti Frank Birodalom bírt olyan katonai erővel, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A keleti frank birodalmi vezetés azért is fel akarta számolni az új steppe-államot, mert nemcsak Nyugat-Pannóniát, s benne keresztény avar adófizetőit veszítette el, hanem a magyarok egyre sűrűbb támadásai sújtották területét, kiváltképpen Bajorországot, amely akkor a Keleti Frank Királyság keleti, Kárpát-medencéig érő tartománya volt. A Magyar Nagyfejedelemség 862 és 895 között előre eltervezett módon foglalta el a Kárpát-medencét, vagyis a IX–X. század fordulóján sokasodó támadásai már a berendezkedést voltak hivatva biztosítani. Már ekkor megfigyelhető, hogy a magyarok saját politikai érdekeik szerint avatkoztak közbe egyik vagy másik küzdő fél oldalán, illetve indítottak hadjáratokat. 892-ben Arnulf keleti frank császár oldalán harcoltak, de 894-ben Arnulf ellensége, Szvatopluk morva fejedelem pártját fogták. 895-ben egy magyar–bizánci megegyezés folytán Árpád nagyfejedelem fia Levente vezetett hadat a bolgárok ellen. 899-ben Arnulf kérésére Észak-Itáliába vonult magyar sereg, és ott vereséget mért I. Berengár királyra. Ő azonban felismerte, mily nagy katonai erőt képviselnek lovas-íjász legyőzői, ezért később a maga oldalára állította őket. 904-ben a minapi ellenség már Berengár szövetségében harcolt Itália földjén. 906-ban viszont újra a keleti frank érdekek sérültek: ezúttal Szászországot dúlták magyar seregek, ráadásul két hadoszlopban.

Ezek azok a fontos köztörténeti összefüggések és hadtörténelmi fejlemények, amelyek fényében érthető, hogy 907 nyarán a szokásostól eltérően a Magyar Nagyfejedelemség miért kényszerült védekező szerepre a Keleti Frank Királyság támadása ellen.

A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás. Erről egy kései forrás, Aventinus (Johann Georg Turmair) bajor humanista történetíró műve közöl érzékletes leírást. Mivel a XVI. század eleji Bajor Évkönyv forrásértékét – kis időrendi pontatlanságát leszámítva – igazolta a tudomány, ezért bátran lehet rá hagyatkozni.

„Germánia és a bajorok királya, Lajos [IV. („Gyermek”) Lajos keleti frank király (900–911)] az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői július 15. kalendaeján [június 17-én] a keresztény üdvösség 907. évében, és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsvárban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére, Sighard… vezeti a csapatokat. De a magyarok sem maradtak tétlenek, komolyan felkészülve tűnnek fel, és mindent, ami a hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeznek. S mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal: akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot, a várostromot… Miközben elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, és legyilkolják…

Augusztus 9-én [július 5-én] a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát, Luitpoldot, Isangrim étekfogó mestert egész csapatával, tizenöt vezérrel együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak…

A magyarok, miután ily nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek. Megfékezésükre Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjti, újabb csapatokkal egészíti ki a mellette maradt tartalékból. Nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről, kivezeti seregét. Ugyanis a magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el az övéiket, ahonnan mindkét sereget szemmel lehetett tartani. Az ellenfél menekülést színlel, a mieink türelmetlenül üldözik őket, miközben alakzataik felbomlanak. A menekülők a lesvetés helyéhez vezetik őket, s mihelyt elhaladnak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva hátulról váratlanul rárontanak a mieinkre, s az elöl menekülők is megállnak, és keményen szembeszállnak az üldözőkkel. A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.”

A pozsonyi csata szentesítette a magyar honfoglalás sorsdöntő művét, több évszázadra átrajzolva Európa politikai térképét, amelyről – a keleti frank vezetés szándéka ellenére – nem lehetett „eltörölni” a magyarokat. Kérdés volt ugyanis, hogy 907-ben a magyar steppe-állami keretek egyáltalán megszilárdulhatnak-e a Közép-Duna-medencében. Pozsony magyar hősei erre a sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat (az akkor, 1030-ban már hivatalosan keresztény magyar monarchiát; persze más okból kifolyólag).

A 907. esztendei diadal emlékezete az új évezredben éledt újjá. Köszönhetően annak is, hogy 2007-ben egy kerek évfordulós jubileumhoz érkeztünk. Szerencsére a csata 1100. évfordulója serkentőleg hatott a tudományos kutatásra, és egy színvonalas tanulmánykötet is készült róla. Ebben hadtörténeti-hadművészeti, régészeti, historiográfiai dolgozatok kaptak helyet, magyar nyelvű forrásközléseikkel, s egy bibliográfiai tájékoztatóval. Az Egy elfeledett diadal. A 907. évi pozsonyi csata című kötet szabadon hozzáférhető az interneten:

http://mek.oszk.hu/14600/14671/14671.pdf

Ez a könyv sokat segíthet abban, hogy a mai magyarok egészséges és reális történelmi tudattal tekintsenek a régmúltra, és nem a vereség-központú önmarcangoló szemléletmóddal, amint az főleg 1990 előtt szokás volt nálunk. Vagyis, Kézai Simon idézett szavait átforgatva, ha az igazságot akarjuk követni, akkor a szerencsétlen csaták mellett a szerencsésekre szintén emlékeznünk kell. Ideje van annak, hogy ez a szemléletváltás végre a közoktatásban, azon keresztül pedig a történelmi emlékezetben végbe menjen.

Örvendetes jelenség, ha kérdések merülnek fel a csatáról, hiszen ez a régmúlt iránti érdeklődést bizonyítja. Éppen ezért a kutatókra fokozott felelősség nehezedik, hiszen kevés adatra kell hiteles rekonstrukciót építeni. Három kérdés különösen megélénkült mostanság: Árpád halála, a „kiirtandó” magyarok ügye és a diadal hazai emlékezete.

Az első kérdést azért indokolt itt felvetni, mert Anonymus szerint Árpád éppen a 907. évben távozott az élők sorából. Pozsonyi csata – Árpád halála: csábító gondolat e két esemény között ok-okozati összefüggést keresni. A világhálón különösen a 2007-es jubileumi évtől kezdve szaporodtak meg azok a bejegyzések, amelyek tudni vélik, hogy Árpád nagyfejedelem idősebb fiaival együtt elesett a csatában. Még ha e „hírek” fogyasztói túlnyomó részben jóhiszemű emberek, városi legendáik tévútra vezetnek. Mindenekelőtt hangsúlyozni való, hogy Árpád, sőt fiai halálát egyetlen kútfő sem kapcsolja össze a csatával. Persze a régi írók hallgatása miatt sok minden a múlt ködébe vész, ám ez még nem ok arra, hogy életidegen feltételezésekkel pótoljuk ismereteink kényszerű hiányát. A szakrális tiszteletnek örvendő magyar nagyfejedelmi család felnőtt tagjainak életét egyetlen csatában kockára tenni: nos, hogyha valami, hát ez idegen volt a kor steppei műveltségű magyarjaitól. Kifejezetten sérti ezért a pozsonyi csata emlékét az, aki a XIX. századból visszamaradt liberális-nacionalista eszmei sallangokkal fedi el a X. század elejének hőstetteit, ahelyett, hogy a honfoglalás korát a maga szellemi-időbeli környezetében próbálná meg értelmezni. Nem tudhatjuk tehát, hogy Árpád nagyfejedelem megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről.

Másodikként, igen népszerű kérdésként a magyarok „megsemmisítésének” szándéka tárgyalandó. Aventinus egy kitételére – „Ungros… eliminandos esse” – sokan a magyar nép teljes kiirtásának tervét építik. Valóban ezt főzték ki a Keleti Frank Birodalom politikai vegykonyháján? A válaszhoz a tágabb latin szövegösszefüggést kell felidéznünk: „Ludovicus rex Germaniae atque Boiorum ex omni Boiaria peracto delectu Anassiburgum novam Boiorum coloniam se confert. Adsunt episcopi, monachorum antistites, proceres Boiorum, quinto decimo Calendas Iulii, anno christianae salutis nongentesimo super septimum. Ibi decretum omnium sententia Ungros Boiarie regno eliminandos esse.” Mindez Veszprémy László 2007 óta hozzáférhető fordításában így áll: „Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői július 15. kalendaeján [azaz június 17-én] a keresztény üdvösség 907. évében, és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából.” Miért helyes ez a magyarítás? Egyrészt azért, mert illeszkedik a szó eredeti jelentéséhez. Finály Henrik 1884-ben kiadott Latin szótára, amely a magyar klasszikus filológiai tudomány egyik csúcsalkotása, az alábbi jelentésekkel hozza az elimino, eliminare igét és származékait: „sajátl. (ősk.) küszöbön áttesz, a háztól kiűz, elűz, elkerget, eltávolít, conjugem extra aedes; szenv. mint k. vagy viszhat. el. se elmegy, eltávozik; éppen így: el. gradus; *átv. ért. el. dicta foras, kihord, kibeszél, Hor. ep. 1, 5, 25.” Az elimino, -are, -avi, atum ige elsődleges jelentése valójában nem a kiirtásra, hanem a kiűzésre vonatkozik. A későbbi latinságban, és a latinból kölcsönző újabb nyelvek körében ténylegesen megjelent az ’eltávolít’ mellett a ’likvidál’ jelentés is, de csak másodlagos, átvitt értelemben. Például az angol eliminate ige szintén latin eredetű, és ezekben a jelentésekben használják: 1.) eliminál, felszámol vmit (megszüntet), likvidál (eltűntet), eltávolít, kiküszöböl; 2.) kizár (versenyből). De tartalmi okok miatt is helyes ez a fordítás: ott áll a szövegben, hogy a bajorok országából „eliminandos esse” a magyarok. Ha még nem lenne ott a helyhatározó, akkor talán lehetne a kiirtásra vonatkozó szándékként értelmezni ezt az elhatározást, bár még az sem lenne egy valószerű fordítás, ugyanis a frankok az avar állam összeomlása (822 körül) után nem irtották ki a hatalmuk alá jutott avarokat; olyannyira, hogy keresztény adófizető avarokról 870/871-ből is van tudomásunk! A bajorok és karantánok megtérése (Conversio Bagiariorum et Carantanorum) című egyházi irat 870/871 körül előadja, „hogyan űzték ki a hunok [avarok] a rómaiakat, a gótokat és a gepidákat Alsó-Pannoniából, és birtokolták azt, mígnem a frankok és a bajorok a karantánokkal együtt állandó háborúkban szorongatván legyőzték őket. Azokat pedig, akik felvették hitüket, és elfogadták a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és a földet, amelyen ott maradván laknak, a királynak fizetett adó fejében egészen a mai napig birtokolják.”

Harmadjára marad a pozsonyi csata hazai emlékezetének kérdése. Joggal támad abbéli hiányérzetünk, hogy ha ez ennyire fontos diadal volt, akkor miért nem szólnak róla középkori gesztáink és krónikáink? Miért csak a legyőzött fél álláspontját olvashatjuk? Erre több felelet is adható. Egy régi geszta még tartalmazhatta a pozsonyi csata megörökítését, de elkallódott, és az újabb írók kihagyták/kifelejtették átmásolni. Vagy eleve azért nem is írtak róla, mert ekkor már Árpádnak egyik idősebb fia uralkodott? (Az idősebb Árpád-fiak korának emlékeit nem nagyon feszegették a legifjabb fiútól leszármazott királyok krónikásai.) Vagy éppen írtak róla, csak úgy eltorzult az emléke, hogy bánhidai csatává változott? Kézai Simon gesztájában olvasható a morvákon és a bolgárokon uralkodó Szvatopluk legyőzetése. Miután a magyarok „rájöttek, hogy [Szvatopluk] serege gyönge, váratlan rajtaütéssel a Rákos folyónál, Bánhida mellett egy bizonyos városban, melynek még most is állnak romjai, egész hadseregével együtt megsemmisítették, és így uralkodni kezdtek Pannóniának azokon a népein, amelyeket föntebb említettem.” Bánhida valójában Tatabánya város része, ahol 1907-ben a pozsonyi csata 1000. évfordulójára turul-szobrot állított az emlékező utókor…

Mindebből látszik, hogy ez a korszak nem adja könnyen magát, hiszen nem tudjuk nevesíteni a győztes magyar hadvezér(eke)t, nem tudjuk, hányan küzdöttek a csatasíkon (bár a kor demográfiai és gazdaságföldrajzi viszonyait tekintve mindkét oldalon legfeljebb néhány ezer fő sorakozhatott fel), ám attól még a csata sorsdöntő jelentősége vitathatatlan: a pozsonyi diadal szentesítette a Kárpát-medencei magyar honfoglalást, biztosította államunk és népünk fennmaradását.

–

Szabados György,
a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa

Olvasói összegzés :

AZ EURÓPAI MAGYARORSZÁG SZÜLETÉSNAPJA: 907. JÚLIUS 7. 

 Pozsonyi Diadal

A nyugati keresztény apostoli  királyi (feudális) Magyarország születésnapja: 1000. aug. 20.

https://www.facebook.com/share/p/RyUxt1Ahp4CuNfvU

ifj. Katona Imre

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...