Ezen a napon…

1818 november 13.-án Szombathelyen született Magyar László, földrajzi fölfedező,
a híres magyar Afrika-kutató.

Remek összeállítás készült életművéből a saját írásaiból :

Magyar Imre öttömösi földbirtokos törvénytelen fia volt. Édesanyja, Horváth Anna születése után nem sokkal meghalt. Az elemi iskolát Dunaföldváron, a gimnáziumot Kalocsán és Szabadkán járta, a legfölső osztályt (poetica) pedig a pesti piaristáknál fejezte be (Horváth László néven). 1842-ben Fiuméba ment, ahol a tengerészeti iskolát elvégezve 1843-ban tengerészkadét lett, és egy osztrák postahajón eljutott Brazíliába.

Már kalocsai, majd szabadkai diákkorában a tenger és a természetkutatás volt minden érdeklődésének tárgya. 1843-ban osztrák kadétként érkezett a brazíliai Santosba, ahol kalandvágyó természetétől űzve beállt egy spanyol csempészhajóra, amely az új-guineai vizekre indult. Ez az út öt hónap alatt 1500 spanyol tallért jövedelmezett, amiből szextánst, egyéb műszereket vásárolt, és hat hónapig navigációt tanult Havannában.

Hajókon szolgálva bejárta a Karib-tengert. Főleg rabszolgaszállító hajókon szolgált Madagaszkártól a nyugat-indiai szigeteken át Havannáig. 1845-ben La Plata állam flottahadnagya lett La Plata és Uruguay háborújában. Dél-Amerika belsejébe tervezett fölfedező utat, és ehhez a Magyar Tudós Társaságtól kért anyagi támogatást. Mivel ezt nem kapta meg, Dél-Amerika helyett Afrikát vette célba.

Az Atlanti-óceán partjára visszatérve a part mentén 1848 december 9.-én jutott el Benguelába.

Itt értesült arról, hogy 80-90 mérföldnyire az ország belsejében nagy síkságok, gyönyörű tartományok fekszenek egészséges éghajlattal és barátságos lakókkal. Tízezer frankot érő pénzén árut vásárolt, és 1849 január-februárjában elindult egy karavánnal a Bié-fennsíkra.

Biéből a karavánok gazdagon megrakodva érkeztek Benguelába. Ezért is eshetett erre az úti célra Magyar választása. Eleinte nem annyira a kutatási vágy, tudományos szenvedély, mint inkább a kalandszereteten is túl életkörülményeinek javítása irányította a földrajzi fölfedezésekhez. A karavánok általában igen népesek voltak, néha akár háromezer ember is.

A fehér ember mindig emelte a karaván tekintélyét és növelte biztonságát, így Mursza is örömmel vette Magyar László és Pakaszéró nevű személyes kísérője („kiszongó”-ja), valamint tolmácsának és málhát cipelő három rabszolgájának csatlakozását. Útközben kapta Magyar László afri nevét, mivel igen gyakran tudakozódott, kérdezősködött, a portugál Como azaz ‘micsoda’ szó után a bennszülöttek Enganna Komó-nak – azaz Komo úr-nak nevezték el – ezt a nevet egész afrikai életében megtartotta.

A biéi fejedelem engedélyével a Kuitu folyó partján építette föl tanyáját, és mintegy 50 rabszolgájának kunyhóit. A telep 30 nagyobb és 50 kisebb épületből állt. Magyar Lászlónak bemutatkozásra föl kellett keresnie az ország fővárosát, Kombála-an-Bihét, s meglátogatnia Kajája Kajángula fejedelmet, aki olyannyira „kitüntette” figyelmével, hogy feleségül adta hozzá egyik leányát, az akkor még csak 14 éves Ina-Kullu-Ozorót.

Magyar László így írt a főfeleségéről : Ina-Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vastag domborodott rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különbféle, elevenszínű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiusi csomóhoz hasonló, megoldhatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva …

Ozoro odaadó társa lett Magyar Lászlónak, és több fiút is szült neki. Magyar László maga írja le, hogy afri(kai) szép szokás szerint többnejűségben élt. Fő felesége, Ozoro révén sok rabszolga birtokába jutott, és az előkelő rokonság miatt joggal gondolhatott arra, hogy egykor majd az ő sarja kerülhet Bié trónjára.

A kutatási eredményeit, az útleírásait, az általa készített térképeket hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Ezekből 1859-ben az Akadémia kiadásában jelent meg a könyve, Magyar László dél-afrikai utazásai az 1849–1857. években címmel. 1858-ban az MTA levelező tagjává választotta.
Erről az értesítést és könyve magyar kiadását, no meg 140 arany összegű honoráriumát a portugál tisztviselők hanyagsága miatt csak 1861 decemberében kapta kezéhez.

Magyar László Benguelában (Ponto do Cuio-ban?) húnyt el 1864 november 9.-én.

Források

• Magyar László délafrikai levelei és naplókivonatai, Pest, 1857
• Magyar László délafrikai utazásai 1849-57. években, Pest, 1859
• Németh Imre: Őserdők mélyén. Magyar László regényes életrajza; Móra Könyvkiadó, 1967
• Thirring Gusztáv: Magyar László élete és tudományos működése: kritikai adalékok a magyar földrajzi kutatások történetéhez: Magyar László kiadatlan írásaival. Budapest, 1937
• Véber: Magyar László – Véber Károly (szerk., utószó): Magyar László afrikai utazásai. Budapest: Panoráma. 1985. = Régi magyar utazók, ISBN 963-243-302-5
• Krizsán László: „Csak láng gyújthat lángot lángra”. Magyar László Afrika-kutató (1818–1864) Vasi Szemle, 1988/2. Online: https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_DunantuliVasiSzemle_1988/
• Krizsán László: Királylány a feleségem. Élet és Tudomány, 2000/32. https://adt.arcanum.com/hu/view/EletEsTudomany_2000_2/
• Krizsán László: Magyar László hitelesen. Vasi Szemle, 2004/1, https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_DunantuliVasiSzemle_2004/
• Sebestyén Éva: Kaland és kutatás Afrikában. Magyar László életrajza; ELTE Eötvös, Budapest, 2008 – ISBN 9789632840246
• Klinghammer István: 200 éve született Magyar László, az MTA levelező tagja, Közép-Afrika kutatója. Geodézia és kartográfia, 2018/6. https://adt.arcanum.com/hu/view/GeodeziaEsKartografia_2018/

Olyan útleírás-gyűjteményt vehet kezébe az olvasó, amely nem az útleírás műfajában megszokott módon, az expedíció sikeres befejezése után, a kiegészítő adatokat és korábbi leírásokat tartalmazó, kényelmes könyvtárszobában készült, hanem a helyszínen, Afrikában, a bihéi Masisi-Kuitu folyó partján fekvő „Magyar-szállás”-nak nevezett libátában, a Munda-Evámbo hegyrendetegében és expedíciók pihenőhelyein 1849–1857 között.

Dunaföldváron ma szobra emlékeztet rá…

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...