E napon olvashatták eleink először …

Lámpások

Emberszemek, ti lángok a sötétben,
Kis tolvajlámpák és nagy fároszok,
Botorkálva az éjből örök éjbe
És dalt dúdolva, rátok gondolok.
Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont
Borús mámorba tavasz-esteken,
Mint pillangót a tűzbe furcsa hóbort :
Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem.
És gondolok egy tiszta, kék világra,
Mely nefelejcsként mosolygott reám,
Apám szemére: áldott, régi lámpa,
Melytől kitárult száz gyermek Szezám !
És gondolok a hű anyai mécsre,
Mely virrasztott fölöttem éjeken
S a lázam leste aggón és remélve,
Ó, ez a fény volt glóriám nekem.
És gondolok sok lámpásra, mely orvul
Kacsintott rám és zsákutcákba csalt,
Sok gyűlölséges lángra, mely a bosszú
Olaján égett, sok dölyfös paraszt
Tekintetére, aki úri gőggel
Nézett le, mint valami idegent,
Engem, ki nyirkos és sötét ködökben
Világokat gyújtottam s hiteket.
Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik,
Ők elalusznak gyorsan és örökre
S én tovább látom, lenn is, a rögökbe
Egünk örök, testvérlámpásait !

Lámpások – Először a Magyarság 1923 május 13.-ai számában jelent meg, majd a Testamentom (1925) kötetében (67-68.o.). Azután a Szegedi Szemle 1929 május 18.-ai számában…

Gyalunk szobra a Tisza felé néz, a Várostól el… régi viták tárgya ez…
A talapzatán eggy verse áll, pedig égtájolva lehetne négy is ! Pl. a hátán az ÁPRILIS BOLONDJA …

E szobra talpára elférne akár a Lámpások is… világítva…

A talapzati „Szeged”-ről még nem jelent mög érdemi tanulmány sem, ahogyan Zsoldos Sándor, irodalomtörténész mögjegyözte: „Talán azok, akik e vers sorsáról döntöttek, maguk sem jutottak tovább a címénél ! Hiszen ha jutottak volna, bizony az nem állna ma ott !”

Lámpások…

Hallassuk hát Gyalunk verseit ! Sőt ! Láttassuk is Gyalunk verseit !

E költeménynek méltó helye lenne ma márványba vésve – de legalább kőbe, talán üvegbe öntve, éjeken át a vers soraival világítón – valahol a Tisza szögén… Szögedön…

A Tisza partjára, vagy partmenti házfalára illik e kedves költemény !

A Költeményes Magyarország tervezetben ilyen verseket helyezünk ki, hogy honfitársaink szivébe ivódjon a Magyar Vers ! A Magyar Költészet…

A hazafias nevelés új áramát kívánom beindítani,
hogy züllött horda helyett újra Nemzet legyen a Magyar !!!

Pados pihenő mellé…
hogy a leecsüccsenők olvashassák…
Többrétegű „törhetetlen” üvegbe vésetve a versek…
Ahol kézirat fönnmaradt, ott az eredeti kézírásnak megfelelően…
Napelemes önellátó rendszerben alkonyatkor világolni kezdenek a költemények…
Ez lesz a Költe-kelte…
A Nap lemente nyomán a csillagok keltével jön a Hold fölkelte… meg a Költe-kelte…

A Lámpásoknak valóban világítania kell ! Mert mindenkinek látnia kell !
Valahol sötét helyen, hogy a Lámpások legyen a fény e helyen !!!

Minden Magyar Városba meg faluba találunk majd illő költeményt !!!
Így körbeér és életre kel végre a Költeményes Magyarország !!!

Láttassuk, hogy lássuk, hallassuk, hogy hallhassuk hát Gyalunk költeményeit !

A magam Nyáry-változatában :

Lámpások

Emberszemek, ti lángok a sötétbe’,
Kis tolvajlámpák és nagy phároszok,
Botorkálva az éjből örök éjbe
Én dalt dúdolva, rátok gondolok.
Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont
Borús mámorba tavasz-esteken,
Mint pillangót a tűzbe furcsa hóbort :
Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem.
És gondolok egy tiszta, kék világra,
Mely nefelejcsként mosolygott reám,
Apám szemére : Áldott, (r)Égi Lámpa,
Melytől kitárult száz gyermek Szezám !
És gondolok a hű Anyai Mécsre,
Mely virrasztott fölöttem éjeken
S a lázam leste aggón és remélve,
Ó, ez a fény volt glóriám nekem.
És gondolok sok lámpásra, mely orvul
Kacsintott rám és zsákutcákba csalt,
Sok gyűlölséges lángra, mely a bosszú
Olaján égett, sok dölyfös paraszt
Tekintetére, aki úri gőggel
Nézett le, mint valami idegent,
Engem, ki nyirkos és sötét ködökben
Világokat gyújtottam s hiteket.
Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik,
Ők elalusznak gyorsan és örökre
S én tovább látom, lenn is, a rögökbe’
Egünk Örök Testvérlámpásait !

A rögökbe’ Gyalunknál is csak -e-re végződik, magam tettem a felvesszőt (aposztrófot). Ehhez igazítottam a sötétbe’ szót az első sorában, ahol ezzel a felvesszővel (aposztróffal) jelzem a tájnyelvien hiányzó -n helyét a rímet is javítva.

És gondolok egy tiszta, kék világra,
Mely nefelejcsként mosolygott reám,
Apám szemére : Áldott, (r)Égi Lámpa,
Melytől kitárult száz gyermek Szezám !

A nefelejcs bár régen divatosabb virág volt, mégis talán utalás a Nefelejcs kötetre, amely eddigre már megjelent 1921-ben…

Az Áldott, (r)Égi Lámpa meg a magam szójátéka…

Az aggón szó Gyalunk tömör játéka… szögedi tájszóként a Szegedi szótár nem jegyzi…

Bálint Sándor : Szegedi szótárában (1957) nem leltem az aggó(n) alakot :

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...