Ének Arany Jánosról

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.

Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!

Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!

Juhász Gyula – 1920

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.

Irodalmi pályafutása az 1845-ben született Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal kezdődött, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...